2002. év 35. szám
A Photoshop 7.0-t használó festőállványnak
kevéssé vált be szerzőnk számítógépe,
de aleatorikus zene hallgatására kiválóan
alkalmas.
A múlt hónapban csúnya, titokzatos, hosszan tartó,
de végül is leküzdött üzemzavarról esett
szó ebben a rovatban. A veszély nem volt reális,
épp ezért sikeresen hárítottam el, ilyenkor
pedig az ember hajlamos lesz elmérni a farkát, és
olyasmibe fogni, ami nem jöhet össze sehogy; most például
teljes mellszélességgel fordulok a Photoshop felé.
Egy noteszgéppel, 800x600-as megjelenítő, 192 mega
memória. Aztán majd csodálkozni fogok, ha nem működik.
Ha mindezt rendesen felturbózott grafikai munkaállomáson
művelném, abban is volna veszedelem, de másfajta.
A Photoshop, mint minden képszerkesztő alkalmazás,
a lényünk legmélyén lakozó gyermeket
szabadítja el, ennek megfelelően az történik,
hogy leülünk megvizsgálni a program új szolgáltatásait,
majd napokon át hátborzongatónál hátborzongatóbb
képzőművészeti alkotásokat hozunk létre,
cikk meg sehol.
Lehetséges, persze, hogy ez csak velem van így, ám
ez nem enyhítő körülmény, hanem súlyosbító.
Pedig arról még nem is beszéltünk, hogy rettentő
műveim létrehozása közben én ráadásul
jól érzem magam, és ez a legnagyobb bűn, ami
a nálunk mostanság regnáló neoviktoriánus
etika szerint egyáltalán elkövethető: olyasvalaminek
örülni, ami pénzt se hoz a házhoz, meg ártani
se árt senkinek.
A radírozás művészete
Csapjunk is a lovak közé íziben, de elöljáróban
azért szögezzünk le valamit: a Photoshop az idők
kezdete óta mindig a legjobb képszerkesztő alkalmazás
volt a piacon, és továbbra is az. Más kérdés,
hogy a 7.0-s verzióban nincsenek egetverő újdonságok,
tehát nem mondhatom azt, hogy minden hithű Photoshop-felhasználónak
késedelem nélkül upgrade-elnie kell. Persze van itt
néhány dolog és jók is ezek a maguk módján,
de ha most a Photoshop 6.0-t használjuk, és csak köztörvényes
bűntettek elkövetése árán tudnánk
a 7.0-ra váltani, akkor maradjunk inkább erkölcsösek.
A legszembeszökőbb, bár másodren-dű frissességű
vívmány a File Browser, amelynek egy megvalósulási
formájával tavaly ősszel a Photoshop Elementsben már
találkoztunk. Akkor azt írtam, hogy ez a dolog "a Photoshop
következő verziójának se okvetlenül válna
hátrányára. (Pláne, ha nem lenne annyira lomha,
amilyen.)" Nos itt van, összességében ugyan messze
elmarad az öt évvel ezelőtti ACDSee 2.3 színvonalától,
de most már legalább létezik. Ezzel együtt,
ha csakugyan van a háznál egy ACDSee vagy egy ingyenes SlowView,
célszerű továbbra is azt használni, tekintve,
hogy a Photoshop képböngészője fölöttébb
lomha. (Tehát nem a SlowView a lassú, mint neve alapján
gondolnánk, hanem a Photoshop 7.0 képböngészője,
és nem kicsit lassú, hanem nagyon.) Persze azért
van benne valami jó is, jelesül az, hogy a képeket
a könyvtárszerkezettől függetlenül különféle
osztályokba sorolhatjuk vagy rendfokozattal ruházhatjuk
fel (A-tól E-ig). Ugyanabban a könyvtárban lehetnek
befejezett és félkész munkák, kiemelten sürgős
és különféle megrendelőknek szánt
munkák, s ezeket mint elkülönítve, okszerűen
csoportosítva láthatjuk, ha nagyon sok türelmünk
és rettentő gyors gépük van. Ha egyik sincs,
akkor ne nagyon forszírozzuk a File Browser használatát,
kiváltására valószínűleg a szintén
ingyenes IrfanView a legjobb, az gyors mint a hétszentség,
és az Options | Properties | Misc 2 | Set external viewer/editor
(for menu 'File'): sornak a megfelelő értéket
adva integrálható a Photoshoppal, utána megkeressük
a képet, leütjük a ·ShiftÓ-·EÓ
billentyűkombinációt, és ott a kép a
Photoshop munkaasztalán. Ha viszont inkább egerészni
szeretünk, akkor megfogjuk a képet az ACDSee ablakában
és egy mozdulattal behúzzuk a Photoshop munkaterületére,
az eredmény ugyanaz. A File Browser nevű újdonságot
pedig el lehet felejteni egy darabig.
(Mellesleg a File Browser nemcsak az én gépemen lassú.
Olvastam olyan beszámolót, melynek szerzője duálprocesszoros
munkaállomást használ 2 giga RAM-mal, de a File Browser
ott sem tudott elfogadható produkciót bemutatni. Más
kérdés, hogy az általam használt gépen
az egész Photoshop csigalassú, de az nem a Photoshop hibája
és nem is a gépé, hisz' külön-külön
semmi baj velük. Egyszerűen nem egymáshoz valók,
van ilyen.)
Ígéretes újdonság viszont a Tool Presets nevű
szolgáltatás, aminek az a lényege, hogy valamely
eszköz egy adott beállítását későbbi
újrahasznosításra el tudom menteni. A dolog megértéséhez
tudnunk kell, hogy a Photoshopban még a radírnak is fölöttébb
sokfajta beállítási lehetősége és
ennek megfelelően megszámlálhatatlan különféle
állapota lehet. Először is van neki három alapvető
létezési módja, úgymint közönséges
radír, háttértörlő, és mágikus
radír. Az utóbbi kettőt most mellőzzük,
a közönséges radír működhet blokkszerűen,
ceruzaszerűen és ecsetszerűen. Most az első kettőt
tegyük félre, maradjon az ecsetszerű működés,
mely esetben a variációk száma elméletileg
és gyakorlatilag végtelenné vált, mert hiszen
új ecsetet akkor hozok létre, amikor jólesik, erre
mindjárt visszatérünk. Mármost az ecsetszerűen
működő radírnak olyan további jellemzői
vannak, mint a törlés mélysége (opacity, vagyis
egy radírmozdulat után mennyi marad vissza az eredetiből,
egytől százig terjedő skálán kifejezve),
továbbá a törlés egyenletessége (flow;
nyilvánvaló, hogy a közönséges radír
se mindenütt pont ugyanúgy töröl, hanem hol jobban,
hol kevésbé; ez is egytől százig terjedő
skálán kifejezve). Adott esetben igen sok időbe telhet,
mire kikísérletezem a célomnak leginkább megfelelő
radírt, ezt most már pár kattin- tás révén
el tudom menteni. Ily művelet látható az 1.
képen, ahol mellesleg egy grafikai műremeket csodálhatunk
meg a maga teljes pompájában; én alkottam és
szerintem gyönyörű.
Szépia ecset, matt irónok
Ami mármost az ecseteket illeti, annyit azért jegyezzünk
meg elöljáróban, hogy a Photoshop nem festőprogram.
Aki festőprogramra vágyik, forduljon bizalommal a nagy múltú
Painterhez, amely egyébként mindig más cég
zászlaja alatt hajózik, most, amikor ezt a szöveget
írom, este hét után öt perccel, épp a
Corelé. A Photoshop ezzel szemben képszerkesztő, benne
az ecsetek kvázirealisztikus volta egyfajta plusz szolgáltatás
csupán. Van e tárgyban egy általánosabb jellegű
észrevételem is, jelesül az, hogy amikor valamely művészeti
technika (eszköz + anyag + eljárás) másnak kíván
látszani, mint ami valójában, az mindig giccsgyanús.
Volt ugyan egy rövid korszak, amelyben akrilfestmények készültek
különféle fotók alapján, azzal a bevallott
céllal, hogy a kész művek a fotóktól
lehetőleg ne is legyenek megkülönböztethetők,
ám ez az iménti állítást nem gyengíti,
hanem erősíti. Egy kép vagy egy szobor akkor hiteles,
ha a választott technika egyedi, sajátszerű, más
úton reprodukálhatatlan jellegzetességeit aknázza
ki, a mű ettől még nem okvetlenül lesz jó,
de legalább őszinte lesz. Ha viszont az akvarell olajnak
akarja mutatni magát vagy a számítógépes
grafika akvarellnek, akkor hitelte-len, tehát olyan, mint hazudozó
államtitkár a híradó éjfél utáni
kiadásában, amit leginkább múltba révedő,
magányos éjszakai alkoholisták néznek, de
ők se az államtitkár délceg alakjára
fokuszálnak elsősorban, hanem visszaidézik 1986. augusztus
27-ét, amikor Irén másodjára jött fel
abban a szűk kartonruhában, hozott magával disznósajtot
és négy üveg bort, s közben a tévében
azt lehetett látni, hogy Szovjet-Üzbegisztánban visszaélések
miatt halálra ítélték a volt gyapot-feldolgozási
minisztert.
Ez a hasonlat kissé talán kanyargós volt, viszont
szép, úgyhogy hagyom.
Ott tartunk tehát, hogy a Photoshop 7.0 megítélésekor
nem a némiképp újraírt festőgép
adottságai a legfontosabbak. Persze a reklámgrafikában
minden lehetséges, egyebek között az is, hogy a grafikusnak
szénrajzot kell alkotnia, éspedig Photoshopban, ami erre
nem igazán alkalmas, de a grafikus majd ezt is megoldja valahogy,
hiszen a csodák művelése az ő alaptevékenységéhez
tartozik. Utána esetleg hazaviszi a gyereket, majd krumplit pucol.
Persze ezzel együtt a Photoshopban lehet (virtuális) szénnel,
pasztellel vagy olajjal dolgozni, az ecsetekhez meghatározott fedőképesség
és egyenletesség rendelhető, ez ugyanaz az opacity
és flow, amivel a radír tárgyában föntebb
már szembesültünk, de hát most nem radírról
van szó, hanem ecsetekről, ezért más szók
tolulnak az ajkainkra. Emellett olyan is van, hogy jitter (remegés),
továbbá esetleg szín- és alakdinamika, szórás
(scattering), textúra, zaj, valamint jó pár olyan
módozat, amely a képszerkesztő programokban egyébként
a rétegek egymásba olvasztásakor fordul elő.
Emellett, mint mondtam, bármi ecsetté válhat, azaz
létrehozok egy műalkotást, amilyen például
a 2. képen csodálható meg,
egyébként csakugyan sikerült darab, persze munkám
is volt vele, és abból egyetlen mozdulattal ecsetet csinálok,
megjelenik az a párbeszédablak, amit a kép fölső
részén látunk, ott nevet adok az ecsetnek és
annyi. Akár a Mona Lisából is válhat ecset,
vagy a Sziklás Madonnából is, akkor az én
művemből mért ne.
Vannak egyébként előre definiált ecsetek is
bőséggel (3. kép, ez a mű
egy másfajta grafikai megközelítést reprezentál
és így másfajta esztétikai örömet
okoz), ezeknek a sorát bővíthetjük. És,
mint már volt szó róla, minden ecset radír
is egyben, ezért például lehetőségemben
áll úgy radírozni, hogy mondjuk Van Gogh lekicsinyített,
tíz és harminc százalék közötti
átlátszóságú napraforgóit szórom
a törölni/halványítani kívánt felületre
véletlenszerű eloszlásban és akként,
hogy a becsapódó napraforgók különféle
helyi színmódosulásokat is eredményezzenek.
Némelyek a Photoshop szemére vetik, hogy bárha támogat
különféle digitalizáló táblákat,
nem reagál automatikusan (az ecsetek okszerű és valós
idejű átparaméterezésével) a művészeti
dolgozó mozdulatainak sebességére, és én
ezt el is hiszem. Talán csakugyan nem reagál.
Az élet gyötrelmekkel telített, amúgy pedig
semmis, de hát ezt már Shopenhauer is megmondta.
Fürtös, láncos, táncos, nyalka
Fájdalmainkat viszont enyhítheti, hogy nemcsak ecset meg
radír lehet az elmentett szerszámok között, hanem
bármi, akár egy meghatározott méretű
kivágónégyzet is, vagy mondjuk a text tool általam
kívánatosnak vélt állapota a font/ bekezdés
attribútumokkal egyetemben, és így azt a problémát
is áthidaltam, hogy a Photoshopban valódi szövegstílusok
nincsenek. Továbbá nemcsak szerszámokat menthetünk
el, hanem teljes munkakörnyezetet is. Amellett, mint mondtam, a Photoshop
mégiscsak elsősorban képszerkesztő, és
e minőségében van legalább egy fontos új
szerszáma, a healing brush, magyarul a gyógyító
ecset. Lényegét a 4. képre
pillantva azonnal beláthatjuk: a hajadon a healing brush két
mozdulatától elvesztette a láncait. Ha ugyanez a
hajadon negyven évvel idősebb volna, ugyanezen a módon
a ráncait veszíthetné. Van még egy hasonló
új eszköz, a patch, esete válogatja, mikor melyiket
célszerű használni, mindenesetre ügyes mindkettő.
Kisebb jelentőségű, de azért említést
érdemel az Auto Color funkció, amely egyetlen kattintással
löki helyre a digitális fotók színegyensúlyát,
mindamellett a gondos kézi beállítás továbbra
is meggyőzőbb eredményt hoz, vagy legalábbis
olyat, amilyet én látni akarok. Az Auto Colornak igazából
egy nem profi alkalmazásban volna szerepe, bár ha sok fotót
kell gatyába rázni, és persze másfél
órával a nyomdai gépindulás legvégső
határideje után, akkor itt is nagy haszna lehet.
Ami a Photoshop utánfutóját, az ImageReadyt és
ezzel összefüggésben a webfejlesztéssel kapcsolatos
ügyeket illeti, ott inkább kényelmi vagy, mond- juk
így, hatékonyságnövelő változások
tapasztalhatók. Lett egy ügyes rollover-paletta, amely persze
nemcsak vagy nem elsősorban arra való, hogy egérmutatóra
változó gombokat gyártsunk vele. A rollover hatások
itt rétegekkel kapcsolhatók össze, ami jóval
kulturáltabb benyomást fog kelteni, például
pár kattintással megvan a navigációs sáv,
a hozzá tartozó JavaScript kódot pedig a program
összehozza. Sajnos azonban az én gépemen, vagy hogy
precízek legyünk, 192 mega memória mellett az ImageReady
éppoly lassú, mint maga a Photoshop, és most jött
el az a pillanat, amikor a folyton zakatoló (és persze szintén
lassú) merevlemez hallgatásába belefáradtam.
Grafikus alkalmazásról legközelebb akkor írok,
ha lesz erre alkalmas hardverem; ha nem lesz, foglalkozom valami mással.
Zenével mondjuk. Festőállványnak ez a gép,
ami most van, nem jó; wurlitzernek attól még beválhat.
Alea iacta est
Persze a zene, amiről szó lesz, valamilyen értelemben
informatikai jellegű, ugyanis eleve számítógép
általi megszólaltatásra szánták, sőt
csakis számítógép szólaltathatja meg.
Ráadásul minden alkalommal - minden lejátszásnál
- másképp.
Vagyis ezeknek a műveknek nincs rögzített formájuk,
csak változataik vannak, közülük pedig hol ez hangzik
el, hol az. Számuk nem végtelen, bármelyik változat
a művész(ek) által létrehozott alapelemek egy
véletlenszerűen generált variációja
csupán. Ezen elemek kellően nagy száma esetén
minimális az esélyünk arra, hogy kétszer halljuk
ugyanazt a változatot, viszont az elhangzó zenét
mégse a szél hordja össze, így arra sincs esély,
hogy a lejátszószoftver egy ábrándosabb pillanatában
a KIMSZ-induló vagy a Sztálin-kantáta szívhez
szóló hangsoraival örvendeztesse meg a publikumot.
Lehet, hogy mindez elsőre kissé bizarrnak tűnik, pedig
az alapgondolat maga nem új, valójában az aleatorikus
zene több mint fél évszázados ideájának
egyfajta betetőzésével állunk szemben. Az "aleatorikus"
szó jelentését illetően forduljunk bizalommal
Finály Henrik latin szótárához, ezt az Arcanum
jóvoltából bármikor megtehetjük (korábban
könyvritkaság volt ez is). Tehát: "alea, ae, nn.
1) koczkajáték és átalán minden szerencsejáték.
2) átv. ért. koczkáztatás, véletlen,
veszélyeztetés, átalán a mi bizonytalan [...]
Üaleatorius, mn. [aleator] játékoshoz tartozó, játékos,
játék-, játszó".
Zenei értelemben ez a fogalom Boulez 1957-ben tartott Alea című
darmstadti előadása óta használatos, itt olyan
zenei fejlődésről volt szó, amely "meghatározott
időtartamon belüli véletlen események láncolata"
lesz, noha egyszersmind "átfogóan megszabott irányt
mutat". Mellesleg az aleatorikus zene első példája
akkor már készen is volt, nevezetesen Stockhausen Klavierstück
XI. című darabja, melynek a részeit véletlenszerű
sorrendben kell lejátszani. Ugyanakkor már születőben
volt Boulez Harmadik zongoraszonátája is, ahol az első
szólam tíz különálló, kombinálható
lapra írt tíz szakaszból áll, bár nem
minden kombináció megengedett.
Ezeknél a műveknél tehát az előadó
avatkozik bele a mű struktúrájába, illetve,
hogy pontosabban fogalmazzunk, ő hozza létre az akkor és
ott érvényes szerkezetet. Manapság viszont a zeneszerzőtől
elkülönülten létező interpretátor esetleg
nincs is, a művet nem előadásra szánják,
hanem egyből cédére kerül, tehát hiába
írják külön kártyalapokra a szerkezeti
egységeit, ha nincs, aki a paklit megkeverje. Illetve van, a lejátszószoftver,
ám ez esetben a számítógép egészen
különleges, korábban nem létező szerephez
jut, amennyiben a művet nemcsak megszólaltatja, hanem valamiképp
konstituálja is. A zenei anyag tehát meghatározatlan,
esetleges és többértelmű, azaz minden megszólalásakor
új reagálásokat és értelmezéseket
indukál, mondhatni, a jelentések végtelen tárházát
jeleníti meg, már ha egy zeneműnek bármifajta
jelentést tulajdoníthatunk.
Hasonlóról egyébként nemcsak zeneszerzők
ábrándoznak, valójában a mobil szobrászat
is valami effélét igyekszik megvalósítani,
tehát az aleatória eszméje a zenei világon
túlmutat és ebben az értelemben jó százéves
esztétikai és művészetfilozófiai előtörténete
van. Irodalmi vonatkozásban Mallarmét említhetjük
a Livre című monumentális munkájával,
amit végül is nem fejezett be, noha egész életében
dolgozott rajta. A Livre mozgó műalkotás lett volna,
különálló füzetek sorozata, a füzeteken
belül is felcserélhető lapokkal. Ahogy Umberto Eco megfogalmazza,
"folytonos fúzióban levő világgá
akart lenni, amely folytonosan megújul az olvasó szemeláttára,
mindig új oldalait mutatva annak a poliéderszerű abszolútumnak,
amit - nem mondhatnánk, hogy kifejezni, de - helyettesíteni
és realizálni kíván".
De túl zenén, túl síp-dobon
Ami tehát ez idő szerint a dolgozószobámban
szól, par excellence aleatorikus zene, noha ezzel együtt messzemenően
hallgatható. Természetesen ahhoz, hogy a számítógép
a zeneszerző bűvészinasává nője
ki magát, speciális technológiai háttér
kellett, ennek neve is van, Digitális improvizációnak
hívják. A felhasználó számá-ra
.di kiterjesztésű zenei állományokban és
ez ehhez szükséges lejátszóprogramban testesül
meg, vagyis ezt a zenét, mint mondtam, csakis számítógépen
lehet lejátszani. (Egyelőre legalábbis.) A Digitális
improvizáció szabadalomként Magyarországon,
az EU-ban, az Egyesült Államokban és Japánban
bejegyzés alatt áll; külön érdekesség,
hogy a szabadalom tulajdonosa és a zeneszerző ugyanaz a személy.
Művészneve MS3, ahol az MS betűpár nem a Microsoftot
jelenti, hanem azt, hogy Mester Sándor, a 3 pedig értelemszerűen
hármas verzió. Vagyis MS3 felmenőjét és
felmenőjének felmenőjét is Mester Sándornak
hívják. Ez a név e lap olvasóinak amúgy
valószínűleg nem ismeretlen, de ha mégis, a
Ki kicsodában megtalálható.
A cédé címe MS3 featuring Korai öröm, júniusban
jelent meg, az MCD nevű disztribútor terjeszti, megvehető
a nagyobb üzletekben, postai utánvéttel a www.digimpro.com
című oldalon is megrendelhető. A lemezen három
hagyományos audio track, és nyolc DI (Digital Improvization)
formátumú felvétel (úgynevezett diSong) található,
ezeket a mellékelt diPlayer telepítése után
lejátszva ugyanannak a számnak mindig más verziója
szólal meg. Más lesz a hangszerelése, más
a szerkezete is; a lehetséges változatok száma három-négyezer,
és ezek egymással teljesen egyenrangúak, kitüntetett
változat nincs, ahogy végső igazság sincs,
se a zenében, se azon kívül. Ez csak azért tűnik
furcsának, mert a művészet mindig is valamifajta örökérvényűségre
vagy időn kívüliségre pályázott,
még a Boci, boci, tarka című alkotás létrejötte
is arra az előfeltevésre épül, hogy a fületlen-farkatlan
boci problematikája megragadható és végső
tökéletességű zenei formába önthető.
Ugyanakkor a lelke mélyén mindenki tudja, hogy az állítólag
örökérvényű, időn kívüli
és végső tökéllyel bíró
dolgok is véletlenszerűek, esetlegesek és mulandóak,
magánvaló igazság pedig egyáltalán
nem létezik. Annyira, hogy talán még ez se igaz.
Váncsa István
