 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Van nálam egy új ketyere, eddig csak a sógornak mutattam meg, ő viszont tüstént belátta, hogy ilyen cucc nélkül élni lehet ugyan, de nem annyira érdemes.
Mellesleg ezt a gépet még tőlem se fogják ellopni.
Első Psionomat, egy Organiser II-t a nyolcvanas évek derekán vettem Angliában, 88 telén a kabátommal együtt ellopták. Nem sokkal később kimentem Londonba, vettem egy Series 3-at, azt 91 vagy 92 telén lopták el a táskámmal együtt. Utána Series 3a került a házhoz, megvan ma is, viszont tavaly januárban elloptak tőlem (szintén táskával együtt) egy 5-öst.
Egy valakit ismerek, aki e tekintetben a nyomomba ér, ugyan tőle csak két Psiont loptak el, viszont mindkét esetben vele lopták az autóját is. Ő se örült túlzottan.
Revót azért nem fognak lopni, mert ez csakugyan zsebgép. Ugyan a 3-as sorozat darabjairól is azt írtam, hogy elférnek az ingzsebben, egyébként csakugyan elférnek benne, de nagyon lehúzzák. A Revo az első, amit úgy lehet hordani, hogy nem vesszük észre, mérete 157x79x18 milliméter, súlya húsz deka, ha tehát van egy lepkesúlyú mobiltelefonunk, akkor a kettő együttvéve nyom annyit, mint a Series 3x soro-zat darabjai. Csak sokkal használhatóbb azoknál, sokkal gyorsabb a kissé lomhára sikeredett 5-ösnél, továbbá telefonnal együtt is könnyebb a gyors és elegáns 5mx-nél.
 |
| A képernyőn a Revo Agendája látható |
Ráadásul meglehetősen olcsó, hazájában, a Revo 290 angol font (ami az 5mx 410 fontos árához képest igen decens, pedig ugyanaz a 36 megahertzes ARM 710-es RISC processzor van mindkettőben), Magyarországon pedig mintegy 99000 HUF, úgyszólván ajándék.
Tavaly október negyedikén jelentette be a Revót a Psion, jómagam a Compfairen láttam először a netBookkal együtt, a Revo lenyűgözött, a netBook kevésbé. Ez azért van, mert én minden effajta képződményben egy még el nem követett vagyon elleni bűncselekmény potenciális tárgyát gyanítom, ha ugyanis valamit nem lehet lenyelni, vagy nem lehet a bőr alá ültetni, akkor azt ellopják. A netBook túl nagy és nehéz ahhoz, hogy lenyeljük, továbbá drága is, figyelmem tehát kizárólagosan fordult a Revo felé.
Ezzel együtt a netBook is figyelemre méltó gép, lásd később.
Karácsony előtt végre kaptam a Revóból egy tesztpéldányt, azt azóta jóformán le se tettem, rajta írtam a cikkeimet is, méghozzá minden probléma nélkül, noha a magyar ékezetes karakterek egyelőre nincsenek fölfestve a billentyűzetre, és amúgy elég fura helyeken jönnek (á - ·FnÓ + ·aÓ, é - ·FnÓ + ·eÓ, í - ·FnÓ + ·gÓ, ó - ·FnÓ + ·hÓ, ö - ·FnÓ + ·jÓ, ő - ·FnÓ + ·kÓ, ú - ·FnÓ + ·fÓ, ü - ·FnÓ + ·dÓ, ű - ·FnÓ + ·sÓ stb.), ez éppenséggel megváltoztatható, de még nem volt kedvem vacakolni vele. A billentyűzet kissé kemény, de megszoktam, a képernyő viszont tűéles, remekül olvasható. Háttérvilágítás nincs, továbbá hangfelvevő funkció sincs, bár ezeket az 5-ösön se használom soha; a Revo egyetlen valódi hátránya, hogy nem bővíthető.
Ezt leszámítva előnyei vannak csupán.
Alapfelszereléséhez tartozik egy dokkoló, ezt egyfelől az asztali gép valamelyik soros portjához kötjük, másfelől az elektromos hálózathoz, majd pedig kinyitva rátesszük a Revót. Megjegyzem, ez a művelet (a Revónak a dokkolóra helyezése) meghaladta az egyik angol szakíró képességeit, noha bármelyik szklerotikus nagyanyó simán megbirkózik vele, a nagyanyó ugyanis nem vár valamifajta akusztikus visszajelzést arra vonatkozólag, hogy a gép a helyére került, odateszi és kész. Brit kollégám ehhez képest hosszan kísérletezett, majd kiderítette, hogy az a legjobb, ha a Revót becsukott állapotban illeszti a dockerre, majd ott nyitja szét, azóta büszke és boldog és nyilván nagyon jó neki. Tehát odatesszük a gépet, semmi egyebet nem kell művelnünk, mégis fontos események veszik kezdetüket, amennyiben a Revo akkumulátora (2x700 mAh AAA NiMH) töltődni kezd (egyetlen töltéssel a használattól függően egy-két hétig bírja), az állományairól teljes körű biztonsági mentés készül az asztali gép valamelyik háttértárára, továbbá a telefonkönyv és a határidőnapló szinkronizálódik az Outlookkal, sőt ha akarjuk, akkor e-mail-szinkronizációra is sor kerülhet. Ha ugyanis egyszer a pécén, másszor a Revón fogadjuk a bejövő postát, akkor sohase fogjuk tudni, mi hova került, szinkronizálás után viszont minden megvan itt is, ott is. (Az ehhez szükséges PsiWin 2.3 nevű alkalmazás szintén az alapfelszereléshez tartozik.)
Számomra ez a probléma egyelőre nem él, ugyanis a Revo kétféleképp teremthet kapcsolatot a világhálóval. Az egyik út a Psion saját, IrDA csatolójú Travel Modemén át vezet, de ilyet még nem kaptam, a másikhoz pedig infrás mobiltelefon kell, leginkább Ericsson 888 vagy Nokia 8810, odatesszük a Revo mellé, és máris le lehet tölteni a postát. Sajnos azonban nekem egy romos Nokia 2110-esem van és egyelőre nem is veszek másikat, hiszen a kapuk előtt áll egy új modell, amin Epoc működik majd (ugyanaz az operációs rendszer, amit a Revo futtat, mert hát a mobiltelefon is számítógép, noha ezt nem szokás tudatosítani), mármost nyilvánvaló, hogy az Epoc-lelkű mobil és a szintén Epoc-lelkű Revo a legföldrengetőbb nászban olvad majd össze. Más kérdés, hogy én azt a telefont se veszem meg, mert nyilván baromi drága lesz, később adják majd olcsóbban is, de akkor meg már azért nem kell, mert addigra nála sokkal korszerűbbek is lesznek a piacon, egyébként is úgy fogom látni, hogy érdemesebb, ha megvárom azt a modellt, ami már tévétuner, videokamera, valamint lézeres irányzású kézigránát is egyben - és így tovább mindaddig, amíg meg nem unom. Megjegyzendő viszont, hogy a Revo nemcsak emailezés vagy SMS-küldés alkalmával léphet frigyre különféle mobilokkal (a fentebb említetteken kívül ilyen például az Ericsson T28, a Siemens S25 vagy a Motorola Timeport), hanem arra is képes, hogy megossza velük a benne tárolt telefonszámokat, ami azért nagyon szép dolog.
Maradva még a kapcsolatnál, elgondolható, hogy több asztali gépet is be szeretnénk mutatni a Revónak, de csak egy dokkolónk van, sebaj, erre való a RedSnake Infrared Link, egy soros kábel, a végén infravö-
rös szenzorral, rádugjuk valamelyik üres csatlakozóra, a Revo infrájával célba vesszük az érzékelőt és voilá. Nyomtatni is lehet a messze idegenben, ha nagyon muszáj, keresünk egy printert, elővesszük a másik kábelünket, ami a RedSnake Office névre hallgat, a nyomtató bemenetére dugjuk, utána pedig rádugjuk az eredeti printerkábelt, hogy mások is dolgozhassanak, mi ugyanis szociálisan érzékenyek vagyunk, a többit lásd föntebb. Persze nyomtatót nem mindig könnyű találni, például mellettem van egy Star LaserPrinter 4, de több mint egy éve rossz, azóta se volt időm megjavíttatni, van egy kis Olivetti JP 50, roppant aranyos, de a tintapatronja évekkel ezelőtt beszáradt, aztán van egy HP DeskJet 420, ami ugyan szokott működni, viszont a csatlakozója olyan idétlen helyen van, hogy a RedSnake Office vége nem dugható rá. Kaptam viszont egy Seiko DPU 3445-ös hőnyomtatót, tizenhat centi széles, kilenc centi mély és három centi magas (plusz a papírtartó), teljes kiszerelésben (papírral és akkumulátorral együtt) lehet vagy harminc deka, tekercspapírra nyomtat és meglepően fürgén, sőt printerkábel se kell hozzá, mert beépített infrája van.
A Series 5/5mx modelleken található alkalmazások közül a Revón hiányzik a Fax, a Sketch, a Program, a Comms és a Spell, már ha csakugyan hiányzik. Fax nélkül ma már jól el lehet lenni, a Sketch egy bittérképes rajzolóprogram, kibírom nélküle valahogy, programozni - a felhasználók elsöprő többségéhez hasonlóan - nem szokásom, végezetül terminálemulátor se kell. A helyesírás-ellenőrzés éppenséggel nem árt, ha van, bár itt amúgy is külső programként (a Wordtől elkülönülten) működne, ami nehézkes, ellenőrizze csak a helyesírásomat a szerkesztő. Viszont az én példányomon van egy (magyarított!) relációs adatbázis-kezelő is, a PowerBase, meg egy szintén magyarított személyi könyvelőprogram, a Money. (Valamennyi Psion modellre létezik megfelelő változata, fölöttébb praktikus, csak persze ez olyan, hogy állandóan használni kell, s akkor egy idő után az ember világosan fogja látni, mért nincs őnéki pénze soha, továbbá azt is látni fogja, hogy évente mennyit gombol le róla az állam, s ettől a guta nyilván megüti.) Ugyancsak magyarított a billentyűzetátdefiniáló, ami valójában egyfajta makrózási lehetőséget is nyújt, bár a fölöttébb lakonikusan megfogalmazott magyar súgó nem igazán mélyed el az apróbb részletekben. A fentiek mellett most már egész halom egyéb cucc van rajta (mind ingyenes), de ezek most nem tartoznak ide. Lényeg az, hogy a Revóra mintegy rámozdult az ipar, ha szabad ezt a lírai kifejezést alkalmaznom, így máris van rá egy halom speciálisan palmtopra illő alkalmazás, különféle szótárak, aztán Route Planner, Portfolio Manager, Expense Manager, Financial Calculator, léhább szubjektumoknak a Halliwell's Film & Video Guide, sőt The Portable Chef (több tízezer recepttel), nemzeti-konzervatív úriemberek és helyettes államtitkárok számára pedig The Holy Bible, nehogy egy pillanatra is lelki támasz nélkül maradjanak.
Ami a standard alkalmazásokat illeti, azokról csak annyit, hogy a Revón lévő állományok az asztali gépről közvetlenül megnyithatók. A Windows munkaasztalán a PsiWin telepítése után létrejön egy Psion ikon, klikk, és megjelennek a Revo állományai, kikeresünk mondjuk egy szöveget, klikk-klikk, elindul a Microsoft Word és betölti a Revón lévő állományt. Utána visszamenti. Hasonlóképp barátságos a Copy Anywhere funkció, most például a Revó a dokkolón csücsül és meg van nyitva rajta egy dokumentum, ha tehát itt, Varuna képernyőjén kimásolok egy passzust, majd a Revón megnyomom a ·CtrlÓ-·VÓ-t, és a szöveg egyszer csak ott van. Mindez, persze, működik fordítva is. Nyomtat-ni úgyszintén lehet a dokkolón ülő Revóról, anélkül, hogy az állományt előzőleg konvertálni kellene.
A Revo, mint tárgy, tervezői remekmű, jó ránézni, jó kézbe venni, jó zsebre rakni, függetlenül attól, hogy éppen szmokingot vagy flanelinget viselünk. Bizonyos jelek szerint a Palm IIIx/V és az IBM WorkPad eddigi pogány hívei is kikeresztelkednek lassacskán, belátva, hogy az üdvösség a Psionokban, legkivált a Revóban lakozik, ez ugyanis használható, míg viszont az előbbiekkel inkább csak villogni lehet.
Ha tehát úgy érezzük, hogy számítógép nélkül egy lépést sem, sehová, viszont táskát lehetőleg nem hordunk, hiszen azt úgyis ellopják, akkor Revo. Ennek fényében nyilván érthető, hogy netBookkal elsőre nem is tudtam mit kezdeni, mérete 235x182x37 milliméter, súlya több mint egy kiló (egész pontosan 1150 gramm a beépített lítiumion akkumulátorral együtt, a hálózati tápegység további 22 deka), az ára pedig úgy 350000 HUF körül fog alakulni. Az MC jutott az eszembe róla,
a Psion első olyan irányú kísérle-
te, hogy szerény teljesítményű, ám ahhoz képest borsos árú noteszgéppel fektesse két vállra a piacot, mit mondjak, nem jött össze neki. Igaz, a netBook képernyője színes, nevében benne van a varázsszó, a "net", a gép pedig relatíve nagy, nehéz és drága, de hát biztosan van olyan, aki pontosan ezeket az erényeket vár-
ja el egy terméktől, ő majd annak rendje és módja szerint fizetni fog. Karácsony és újév között aztán pár napra kölcsön kaptam egy netBookot, nézegettem, és most már valamelyest árnyaltabban látom ezt a dolgot, már csak azért is, mert kiderült számomra, hogy két teljesen külön világról van szó, annyi közük van egymáshoz, mint lágytojásnak a szögmérőhöz. Nem hasonlíthatók össze, a Psion a Revót az átlagos járókelő zsebében szeretné látni, a netBookot bizonyosfajta munkavállalók hóna alatt.
Tegyük fel, hogy informatikai beszerzésekért felelős csinovnyik vagyok egy olyan cégnél, ahol a munkatársak a terepen dolgoznak és onnan küldözgetnek dokumentumokat a központba. Legyen ez például egy bulvárlap és vegyük úgy, hogy én döntöm el, milyen felszereléssel rohangáljanak az újságírók hírek után. Mentális adottságaikat nyilván van módom felbecsülni - olyanok, amilyenek -, ennek alapján a legegyszerűbben kezelhető rendszert kell választanom, az pedig egyértelműen az Epoc, azaz a Psion. A gép viszont nem lehet 5-ös vagy 5mx, az ugyanis csak akkor használható, ha a cikkírás valamifajta agyi erőfeszítéssel jár együtt, más szóval akkor, ha az írnok közben időnként gondolkodik, ez esetben ugyanis nem baj, hogy a kisméretű billentyűzeten gépelni lassabban lehet. Az én munkatársaimmal ilyesmi nem fordul elő, agyuk barázdálatlan, kezük viszont mint a géppuska, tehát nagyméretű billentyűzet kell nekik, az, ugye, a netBook. Tönkretenni se bírják, mozgó alkatrésze nincsen, egy méter magasságból le lehet ejteni, masszív, mindent kibír, akár egy katonai málhazsákban is elvan, a noteszgépekhez képest pedig roppant könnyű. Arra, amire nekünk kell, a legjobb.
Tehát?
Nyilvánvaló: netBook.
Ha majd egyszer útikönyv-írásra adom a fejem és e célból hosszasan bolyongok az Aranyháromszögben vagy egyedül kajakozom a Csendes-óceánon, akkor csakis netBookot viszek magammal, de most még megvagyok nélküle is. Pedig finom jószág, hamar meg lehet szeretni, de ezzel együtt főleg nagyvállalati környezetbe való, célzott felhasználója lótifuti ügynök, karbantartó, egészségügyi, közlekedési, banki, biztosítási alkalmazott, vagy ilyesmi. Hogy mást ne mondjak, október végén derült ki, hogy cicázás kezdődik a Psion és az Oracle között, konkrétan az Oracle8i Lite Epoc platformra való implementálásának tárgykörében. Az Oracle8i Lite, ha jól értem, arra szolgál, hogy mobil eszközökről nagyvállalati adatbázisokat lehessen elérni általa, tehát az új típusú, mobil dolgozó attribútumai közé tartozik, olyan, mint a sarló meg a kalapács, noha légiesebb valamivel. Emellett a netBook virtuális Java gép is (JVM 1.1.4), tehát az Epoc határainál távolabbra tekint, mind a Psion, mind pedig a Sun nagy-nagy örömére. Mellesleg a rendszer kártyáról töltődik be, azaz cserélhető.
A gép kiépítése is professzionális igényeknek felel meg, lehet tenni bele Ethernet kártyát, GSM kártyát, kompakt flash kártyát, sőt merevlemezt, amilyen az IBM által gyártott 340 megabájtos microdrive, továbbá természetesen modemet (ISDN is). Processzora 190 megahertzes Intel SA-1100 StrongARM, tára 64 megabájt (SIM kártyával bővíthető), a képernyő 640x480/256 STN LCD.
Polgári célú változata is van, kicsit lassabb (100 megaherztes), kicsit kisebb a tára, úgy hívják, Series 7. Róla esetleg majd máskor.
Még annyit a netBookról, hogy a szövegszerkesztője éppenséggel HTML dokumentumot is előállíthatna, ha már az egész holmi a netről kapta a nevét, sőt azon se háborodnék fel, ha a szerkesztő csakis HTML-ben mentene, azt ugyanis mindenhol meg tudják nyitni, a mostanit meg csak ott, ahol van PsiWin. Vonatkozik ez a Revóra is, belőle faxolni nem lehet, művünk tehát csakis email csatolmányként küldhető el, ám a Psion Word formátumával a címzett semmit se tud kezdeni. Ha viszont erre való tekintettel szövegállományként mentjük el az anyagot, akkor ez az egész WYSIWYG hókuszpókusz voltaképp mire való?
 |
| A paletták és a felügyelők hajlamosak betakarni a GoLive felületét |
Úgy tűnik, ezt nem gondolták végig alaposan.
HTML szerkesztő egyébként van a Psionra, legalábbis a 3a-n nekem volt, de persze forrásszintű, ami normális embernek nem kell, hiszen néha még a webtervező profik is inkább WYSIWYG eszközöket választanak. Az ide vonatkozó rögeszméimet nem kívánom újólag kihirdetni, sőt éppenséggel azt mondom, hogy vannak helyzetek, amikor egy ilyen csakugyan jól jöhet. Más kérdés, hogy a többségük éppen azt nem nyújtja, amit várnánk tőle, míg viszont a GoLive 4.0, amiről most lesz szó, igazán derék. Az Adobe-hívek szívét avval dobogtatja meg, hogy ők webácsolás közben vígan ugrálhatnak a Photoshop, az Illustrator, a Premier, az ImageReady és a GoLive 4.0 között, a manuális HTML kódszerkesztés vastagnyakú konzervatívjainak elnéző jóindulatát pedig oly módon érdemli ki, hogy a forráskód manipulálását is minden eszközzel támogatni iparkodik.
Korábban az Adobe termékskáláján csak a PageMill szerepelt, nem rossz az a maga módján - írtam is róla valamikor -, de összességében alapszintű. A Macintosh platformon pedig egészen a múlt év elejéig virágzott a GoLive Cyberstudio, akkor aztán az Adobe szőröstül-bőröstül megvásárolta, hogy webtervezésben is legyen valamije, amit a Photoshop, az Illustrator és az InDesign mellé (illetve a Macromedia Dreamweaverrel szembe) tud állítani. Végül is a GoLive 4.0 nem más, mint
a GoLive Cyberstudio 3.0, persze néhány új és néhány tökéletesített szolgáltatással, mellesleg ezek is javarészt a GoLive Systems korábbi stábját dicsérik. Más szóval a GoLive 4.0 és a PageMill semmiben se hasonlít egymáshoz, mindamellett az Adobe megtartja az utóbbit is.
 |
| A GoLive dokumentumaira egyszerűen ráhúzhatjuk az elemeket a palettákról |
Annyit azért tisztázzunk az elején, hogy a GoLive 4.0 keretes oldalak WYSIWYG szerkesztésére nem képes, aki erre vágyik, olvassa el a betegtájékoztatót vagy forduljon bizalommal a FrontPage-hez. A legtöbb webszerkesztőhöz hasonlóan a Frame Editor itt is csak a keretek határait mutatja, azokat huzigálhatjuk, illetve ha valamelyik keretre kattintunk, akkor a tartalma egy új ablakban bukkan elő. Kárpótlásul igen használható vázlatnézetet kapunk, ez a lehetőség szerint mind a közvetlen HTML szerkesztés, mind pedig a WYSIWYG felületen való molyolás hátrányait kiküszöböli, hatékony, noha közben a kód valamennyi karakterét ellenőrzésünk alatt tarthatjuk.
Legalább ennyire fontos az alkalmazás kiváló dokumentációja, amely egyben a webszerkesztésről szóló, jól megírt tankönyv funkcióját is betölti. Semmivel se gyengébb ennél a súgó, már csak azért sem, mert betűről betűre azonos a kézikönyvvel, csak ott szürkeárnyalatosak az illusztrációk, itt meg színesek.
Felülete, kivált némi Adobe-tapasztalat mellett, áttekinthető, bár némely részleténél - mint például
a stíluslapszerkesztő - láttam már jobbat is. (Mi több, freeware-ben.) Viszont aki az egerészésben leli örömét, díjazni fogja, hogy oldaltervezésnél a szükséges elemeket (textboxokat, táblázatokat, képhelyeket, űrlapelemeket, DHTML trükköket meg hasonlókat) ugyanarról a nyolcfülű palettáról húzgálhatjuk a dokumentumra, majd pedig létük célját és értelmét az Inspector nevű, az aktuális feladatnak megfelelően mindig átlényegülő ablakban definiáljuk. A paletta tartalmát legkönynyebb úgy megismerni, hogy az egérmutatót a különféle elemek ikonjai fölé visszük, ilyenkor az ablak státuszsorában bukkan föl az információ, például az aktuális időt megjelenítő script ikonjánál az, hogy "Datum & Uhrzeit". (Ettől eltekintve az általam tanulmányozott példány teljes egészében angol nyelvű, de úgy látszik, neki is német volt az egyik nagymamája.) Színeket a Color Palette felületéről lehet az Inspector megfelelő mezőjére átvontatni (saját paletta definiálására nincs mód), összességében tehát a felület némileg körmönfontan van kitalálva, de megszokható.
Finom dolog, hogy az elemek elhelyezésénél rács (grid) segítségével, pixelszintű precizitással dolgozhatunk, egyébként a rács voltaképpen HTML táblázat, hasonló megoldás
a NetObjects Fusion eszközei között fordul még elő. Ha már a táblázatoknál tartunk: nem szomszédos cellákat is lehet kijelölni és egyszerre módosítani, viszont a kiszínezett cellák a Netscape Navigatorban nem a tőlük elvárható módon hozzák a formájukat, ugyanis a Navigator azt szeretné, ha egy is volna bennük, de nincs.
Bájos, ahogy a GoLive 4.0 rétegeket definiál, sőt animál, és ahogy akciókat társít a különféle elemekhez - más kérdés, hogy ezek az Internet Explorerben rendszerint működnek, a Netscape Navigator pedig rendszerint JavaScript hibát jelezget vissza.
Webállomást kezelő eszköztára kiváló, az egész dokumentumhalmazt, méretétől függetlenül, egységesen kezeli a palettájával meg a felügyelőivel (inspector), így utólag akár több száz állományban át lehet írni a linkeket (PDF állományokban is) vagy meg lehet változtatni színeket, betűtípusokat - ugyanez, mondjuk, a Notepaddel nem volna igazán nagy öröm. Ellenőrzi az élőkapcsokat, felfedezi a hibákat és segít a kijavításukban, továbbá a feltöltést is maga intézi egy beépített FTP klienssel, ez ugyan nem olyan, mint a FAR, de azért jó. Mellesleg van benne egy QuickTime szerkesztő is, a 3.0-s verzió szűrőivel és áttűnéseivel, egyébként ez is ugyanolyan rutin szerint működik, mint a többi modul, azaz paletta, huzigálás etc. Mindamellett az Adobe Premiere vagy az After Effects többet nyújt.
Kínál a GoLive 4.0 XML és ASP támogatást is, ez nagyjából annyit jelent, hogy nem bántja az XML címkéket és megengedi, hogy az ASP kód a ·HTMLÓ címke elé kerüljön.
Számos figyelemre méltó vonása van ezen kívül.
Kedves például, hogy a képekről automatikusan készíthet egy kis felbontású fekete-fehér változatot, amit a vendég böngészője azon nyomban letölt, a színes pedig megy utána, amikor majd ráér. Ezzel némileg kíméljük a weboldalunk látogatóinak idegeit, haszna nincs, csak érzékelteti, hogy finom emberek vagyunk.
JavaScript szerkesztőjében a felügyelő jóvoltából gond nélkül lehet funkcióról funkcióra navigálni, az eseményeket és objektumokat be lehet húzgálni a kódba, a program itt is ellenőrzi a szintaxist és igyekszik a hibákat kiszűrni, továbbá lehetőséget teremt arra, hogy eleve olyan kódot állítsunk elő, amelytől mondjuk a Navigator 3.x-es verziói sem undorodnak. Továbbá: a HTML dokumentumba ágyazott scripteket valamifajta félautomatikus eljárással kimenti egy külső .JS állományba, azaz a gyakran használt kódokból scriptkönyvtárat hozhatunk létre, így nem kell folyton újragépelni, hogy function FarkaRajta(orcaNeve), meg a hasonlókat.
Hasznos a Netscape CSS Fix, ez a Navigator és a stílusok feszült viszonyán enyhít valamelyest. Arról van szó, hogy ha egy stí-lusokkal formázott oldal pompálkodik a Netscape ablakában és a felhasználó átméretezi az ablakot, akkor ott csúnya dolgok állhatnak elő, míg viszont a Netscape CSS Fix ezek-
nek a golyhóságoknak útjukat állja. Nyilván így van, de nagyon sokáig kellene kísérletez-ni ahhoz, hogy erről minden kétséget kizáróan megbizonyosodjunk.
Nagyon nagy program a GoLive 4.0, ennek megfelelően bőven van rajta tanulni való, viszont meg is hálálja a belé fektetett energiát. Egyébként is "...tudás a szárny, amelyen égbe szállunk".
A fenti idézet is Shakespeare-től való, ki lehet keresni, honnan, az Arcanum Digitéka jóvoltából immár megvan cédén magyarul is, angolul is, néhányan bizonyára megveszik majd, jól ellesz a Nagy képes világtörténet meg a Kutyatár között. Persze ha már megvan, beleolvasgatni se árt, ettől ugyan nem leszünk szebbek, gazdagabbak, sikeresebbek, nem fogunk a nőknek jobban tetszeni, legfeljebb rájövünk, hogy a történelem képeskönyvét napról napra tovább vastagító új oldalak sablonjai századokkal ezelőtt is készen álltak, sőt valójában évezredekkel ezelőtt is, de erről majd akkor, ha az Arcanum kiadja Tacitust. Más szóval a mai pojácák korántsem annyira újak, amilyennek hiszik magukat, az arroganciát, a felfuvalkodottságot, a képmutatást, az álszent viselkedést nem ők találták ki. Figyeljük csak: "...pőre gazságomat Bibliából / Ellopott kacatokba burkolom / S szentnek látszom az ördög szerepében" - mondja III. Richárd, ő egyébként hülye amatőr volt, mert nem értett a demagógiához, amit helyesen úgy kell kiejteni, hogy píár.
Shakespeare már csak azért is méltó arra, hogy megemlítsük a jelen naplójegyzet végén, mert egyebek között fontos informatikai megállapításokkal gazdagította az európai kultúrát, például azt mondja Ulysses a Troilus és Cressidában, hogy "Az éber állam gondos szeme tud / Plutus majd minden szemer aranyáról". És ez így megy azóta is.
Váncsa István
|
