2001. év 5. szám
Most, amikor Ön, nyájas olvasóm, rápillant erre az oldalra, január vége van, én azonban december első felében, vagyis egy világkorszakkal előbb, a múlt században, mi több, a múlt évezredben írom ezt a jegyzetet, amely ódonságát tekintve Rogerius Siralmas énekétől, a Halotti beszédtől vagy az Ómagyar Mária-siralomtól nem is igen különbözik.
 |
| 1. kép. Jobbra lent egy önálló DOS gép, mögötte Linux, amögött NT 4.0, és mindezek mögött és alatt a Windows 2000 |
Hozzájuk képest ugyan derűlátó hangnemben indul, s ennek megvan a természetes oka. A múlékony és csalóka öröm annak szól, hogy Varunán immár négy különböző operációs rendszer működik jó erőben, egészségben (1. kép), ugyan a négyből három tök felesleges, sőt mondhatni, használhatatlan, de ez most nem számít egyáltalán; ami számít, az az, hogy Varuna ezeket békésen futtatja, ahelyett, hogy minden lehetséges alkalmat megragadván gyilkolászná őket a színfalak mögött. Más kérdés, hogy a Word 2000 minden második nap lefagy egy kicsikét, viszont e tekintetben nincs egyedül, mert épp most fagyott le nekem Linux alatt a StarOffice, de nem kicsit ám, hanem nagyon, annyira rútul, hogy a jelek szerint ki kell húznom a virtuális gép virtuális hálózati kábelét a virtuális konnektorból, de sebaj. Ez nem szempont, a cikket úgyse abban írom, hanem a Psion netBookon, jobb a békesség, tehát engem csakis az érdekel, hogy Varunán a finnyásabb operációs rendszerek egyáltalán talpon maradnak-e valameddig.
Úgy tűnik, igen.
 |
| 2. kép. A BeOS továbbra sem alternatívája a W2K-nak, viszont barátságos, és még dolgozni is lehetne benne akár |
Például a BeOS korábban öt percet nem bírt ki ezen a gépen, most meg oly nyugodtan elvan, hogy már ezt a szöveget is alatta kezdem el írni (2. kép), noha ez nyilvánvalóan marhaság a részemről, hiszen a Be OS-t egyébként nem fogom használni soha. Semmi bajom vele amúgy, sőt elviselhetőbb a társasága, mint egyik-másik Linux disztribúcióé, viszont nem nyújt olyasmit, amivel indokolná, hogy a W2K helyett inkább őt indítsam el. Nem is szólva arról, hogy a BeOS 5 Personal Edition kizárólagos operációs rendszerként, tehát mintegy szólóban fut a gépen, ahogy ez egyébként általában szokás, nálam viszont mostanában az a divat, hogy legalább három rendszer fut egyidejűleg, úgymint a Windows 2000, Windows NT 4.0 és Linux. Értelme, persze, ennek sincs, hiszen az NT nem jobb, mint a W2K, és a Linux se jobb, hacsak nem webkiszolgálót akarok üzemeltetni alatta, de azt momentán nem akarok. Hamarosan le is szedem tehát őket innen, bár tagadhatatlanul impozáns, amikor Varuna több mint 400 megabájt RAM-ot használva két-három virtuális gépet hoz létre, és azokon teljesen valósághű módon futtat különféle operációs rendszereket, illetve a valóságtól csak annyi eltéréssel, hogy az egésznek azért értelme ne nagyon legyen.
Arról van szó mindössze, hogy a virtuális gépek a host meghajtói közül alapértelmezés szerint csak a flopit meg a cédét látják, és természetesen a saját - virtuális - rendszerlemezüket. Poláris ellentétben a kedves BeOS-szal, amely a VMWare virtuális gépeihez hasonlóan ugyancsak egy nagy bazi fájlba van csomagolva, viszont képes a faluja határainál messzebbre tekinteni, s a megpillantott meghajtókat egyszerre föl is mountolja, ha úgy akarom. A VMWare virtuális gépeinek ezzel szemben már a teremtésük első szakaszában ki kell osztanom a nekik szánt meghajtó(ka)t, mert utána aztán semmi változtatás, ha pedig csakugyan kiosztottam, a virtuális gép elindulásakor kapok egy üzenetet, amely szerint a valódi (nem virtuális) SCSI lemezek beillesztése még kísérleti jellegű. Az 1024 cilindernél (nagyjából 8,4 gigánál) kisebbeknek működniük kell a virtuális gépben, vagy másodlagos lemezként (?), viszont valószínűtlen, hogy dual-bootolni tudjak róluk (nem is akarok), ez kiváltképp akkor nem fog menni, ha a hostnak nincsen BusLogic BT-958 kontrollere, amit a VMWare munkaállomás emulál. Ezt a blablát mindig újra és újra elolvasom, a lényeg viszont az, hogy a virtuális gépem látja a saját rendszerlemezét, ami maximum 2 gigabájt, valamint a flopit meg a cédét, semmi többet, ezzel pedig sokra nem megyek. A gyakorlatban egyébként az szokott történni, hogy például az NT-t futtató virtuális gép egészen úgy fest, mintha a C: mellett volna neki egy D: meghajtója is, ám amikor az NT állománykezelőjében oda kattintok, az Explorer kiakad és újraindul; DOS gépnél az van, hogy a DIR parancs egy üres meghajtóról referál, állományok nincsenek rajta, és mérete sincsen nekije egyáltalán. Egyébként a 2.0.3 verziószámú VMWare-t futtatom, ez állítólag a RedHat 7 telepítésére is nagyon fel van készítve - tapasztalataim szerint egyébként némelyik Linux-disztribúció telepíthető virtuális gépen, némelyik nem annyira. A többség azért igen, a RedHat pedig kiváltképp. Most tehát végre futtathatnék egy olyan Linux-változatot, amelyik a beavatottak szerint baromi nagy, lomha és tele van hibával, de hát a fentebb jelzett körülmények mellett még ebben se találnék igazi örömet. Ezzel szemben kezd érdekelni a FreeBSD, mint olyan Unix alfaj, amely akár egy 386-oson is elindul, ha rajta legalább 16 M RAM-ot talál, bár ahogy ezt most írom, kezd rémleni, hogy a Linux is így kezdte valamikor, nagyon free volt, kis hardverigényű és ügyes. Csak persze később diktálni kezdett a piac logikája, mely szerint a felhasználók abszolút többsége buta felhasználó, s mint ilyen, nagy testű és lomha operációs rendszereket vásárol, szükségképp a pénzügyi siker érdekében effélét kell gyártani, azaz megszületett a nagy, mohó és lomha Linux. Más kérdés, hogy ehhez hasonló rendszer már elég régóta van a piacon, Windowsnak hívják, igen jól be van járatva, egyébként pedig a Windows 2000 nevű változata a maga műfajában garantáltan verhetetlen. Ha tehát a FreeBSD is belekerül egy vörös kalapba, akkor lehet, hogy onnan a végén őt is kisnyúlként húzzák elő, de hát egyelőre nem ott tartunk, a FreeBSD most még szabad, szép és amatőr. Prímán megfelel például egy intranetkiszolgáló operációs rendszereként, cégünknek (a kétfős Arakart Bt.-re gondolok) pedig már égető szüksége volna vállalati intranetre, hogy az alkalmazottak tömegei mindig megtalálják azt az információt, ami rájuk tartozik. Ehhez nyilván kellenek hardvereszközök, úgymint valamilyen kiszuperált számítógép, amiben éppenséggel nem szenvedünk hiányt, a szoftverháttér (rendszer + alkalmazások) egy magyar FTP kiszolgálón is föllelhető, ezen felül már csak egyetlen dolog kell, az a fajta nagy ívű és távlatos menedzseri szemlélet, amit én mindig is őszintén csodáltam önmagamban. A többi kézügyesség dolga csupán, ami azt illeti, már el is kezdtem
letöltögetni a rendszerkomponenseket, amikor történt egy apróbb galiba.
*
December tizenkettedike délelőttjén szemlét tartottam az Élet és Irodalom szerkesztőségében (ez egy irodalmi és politikai hetilap, ahol engem valami okból főszerkesztő-helyettesként tartanak nyilván), a szemle keretében megállapítottam, hogy az állomány a helyén van, hadrafoghatósága megfelelő, miközben az osztályharc napról napra élesedik. Ezt követően visszatértem parancsnoki bázisomra, bekapcsoltam Varunát, ő pedig rendszerlemezt követelt tőlem, jelezve, hogy a C: meghajtóról nem tudok bootolni, továbbá sejtetni engedte, hogy ilyen jelű meghajtóm nagy valószínűséggel nincs is egyáltalán. Lehet hogy volt, de mostanra elvitte a cica, ne keressem, inkább nyugodjak meg, a cica ismeretes módon ilyen.
Beraktam a W2K cédét a meghajtóba, elindítottam a javítókonzolt, beírtam, hogy DIR, s azt a jövőbe mutató választ kaptam, hogy "An error occurred during directory enumeration."
Természetesen ezt írta ki másodjára is meg harmadjára is, így be kellett látnom, hogy ez az út nem vezet tovább.
Szerencsére egészen pompás ötletek voltak még a tarsolyomban, késedelem nélkül fel is használtam a legjobbikat, amennyiben beírtam, hogy chkdsk. Ettől a rendszer is komolyra fordította a szót, mondván, hogy "The volume appears to contain one or more unrecoverable problems." Tehát az előbb csak hiba történt a könyvtárak előszámlálása közben, most meg már helyrehozhatatlan károsodások vannak a meghajtómon, hová jutunk, ha ez így megy tovább? Más út pedig nemigen mutatkozik. A W2K szokványos javítóeljárása, kipróbáltam, nem működik, sőt azt láttam közben, hogy a W2K szerint egyetlen merevlemezem van, a Quantum Atlas IV 18 WLS Ultra2-LVD, ami egyébként a sorban a második. E szerint az első, egy IBM DDRS-34560D meg se mutatja magát neki.
Megnézem a BIOS előtt bejelentkező SCSI utilityvel, eszerint az IBM lemez igenis létezik és nincs rajta semmi hiba. Minthogy vesztenivalóm már nemigen van, megpróbálom a javítókonzol segélyével rendbe hozni a bootszektort, valami történik is, utána azt látom, hogy a c:-n nincsen semmi, a szabad terület 1235 mega, ami viszont ennek a meghajtónak kábé az egynegyede. A W2K telepítője avval árnyalja a képet, hogy szerinte a c:-n van egy 2047 megás partíció, ebből 1235 M szabad, a lemez további része pe-dig particionálatlan. Meglevő Windowst persze nem lát, ha pedig nincs Windows, akkor telepítünk egyet, ahogy mindig is szoktuk, nem probléma, azt a Product key nevű, öt-ször öt karakterből álló jelcsoportot, amit installálásnál be kell írni, hovatovább fejből tudom, úgyhogy gond egy szál se.
És mellesleg közben a netBookon írom ezt az újabb rémtörténetet, ugyanis napokon belül elutazom, s ennek addigra le kell adódnia a tekintetes redakcióban, hogy nyájas olvasóm január végén kézhez vehesse. Közben persze tudom, hogy nyájas olvasóm ezt az egészet nem fogja elhinni, minek is hinné, em-ber nincs ezen a földön, akivel nap nap után az történne, ami velem szokott, szükségképpen az egészet csak kitalálom.
Pedig dehogy. Mint már megírtam, új fényképezőgépem azzal kezdte a pályafutását, hogy lefagyott, ő ugyanis digitális fotóapparát, tehát valójában célszámítógép, s mint ilyen, lefagy. A mobilom is új, nyúlok érte a minap, látom se kép, se hang, lefagyott. A telefon ugyanis számítógép, tehát, ahogy a szervizben is megerősítették az idevágó nézeteimet, az a normális, ha lefagy. Egyébiránt mind több és több köznapi használati tárgyba kerül memória és valamifajta processzor, ezek a tárgyak így számítógéppé lényegülnek át, ergo lefagynak. Például egy cipőkanál akkor tekinthető korszerűnek, ha képes arra, hogy időnként lefagyjon és ennek megfelelően a cipőt úgy félúton blokkolja az ember lábán, se le, se föl. Erre nyilván születik is majd egy fogalom, én a crash-enabled kifejezést javasolnám, lesz crash-enabled villanyborotva, kávéfőző, sőt talán sörnyitó is. Utóbbit még nem igazán tudom elképzelni, de például a lefagyott hűtőszekrényt igen, ez nyilván nem a tartalmát fagyasztja, hiszen ha azt fagyasztaná, akkor olyan volna, mint egy le nem fagyott (= ócska, korszerűtlen) hűtőszekrény; ezzel szemben a lefagyott hűtő (konyhai célszámítógép) először is kulcsra zárja az ajtaját, majd a benne tárolt élelmiszereket kiolvasztja és felhevíti. Ebben különbözik például a lefagyott mikrosütőtől, ami nemcsak felhevíti, hanem teljes egészében elhamvasztja a vacsorámat, a lefagyott dugóhúzó addig hatol befelé abba, ami előtte van, míg a föld túloldalán a felszínre nem bukkan megint, a lefagyott óvszerre vonatkozólag pedig tessék kreatívan találgatni.
Az új évszázad várható gyönyöreiről egyelőre ennyit, most vissza az unalmas jelenbe.
Derék netBookom még mindig normálisan működik, vele csupán annyi a gondom, hogy cédémeghajtót nem lehet kapcsolni hozzá, mint ezt a múlt században már megfogalmaztam (README.DEC/2000), és esetleg még az, hogy a szövegszerkesztője a saját formátumán kívül csak pőre szövegállományt állít elő. Mellesleg a Psion 3.x sorozat gépeiben a szövegszerkesztő tudott RTF-ben menteni, úgyhogy a jelen állapot nem igazán tűnik jogosultnak.
*
 |
| 3. kép. A Papyrus párbeszédablakait nyitva hagyhatjuk, így nem kell újra meg újra előszedni őket, másrészt így jobban hasonlít egy igazi kiadványszerkesztőre, és nyilván ez volt a cél |
 |
| 4. kép. A Papyrusban a kijelölés nem szükségszerűen folyamatos, hanem tetszés szerinti számú részből áll, amelyek természetesen egyszerre kezelhetők |
Kivált most, miután találtam egy apró és ügyes irodai alkalmazás-csomagot, annyira aprót és annyira ügyeset, hogy Psionon is futhat-na akár. Letölthető telepítőállománya (www.rom-logicware.com) kevesebb mint két megabájt, telepítés után pedig 4584769 bájtot foglal el a merevlemezen. (Ha jól emlékszem, ebben a műfajban utoljára a DOS alatt futó Microsoft Works volt ekkora, pedig az némiképp kevesebbet tudott, nekem legalábbis, úgy rémlik, akadtak gondjaim vele.)
Úgy hívják, Papyrus 8.23, valójában egyetlen alkalmazás, mármint egyetlenegy EXE állomány, az csinál mindent: alapváltozata szöveget szerkeszt (a 3. képen az ezzel kapcsolatos cuccai vannak kipakolva), valamint kiadványszerkesztői és táblázatkezelői szolgáltatásokat nyújt, kibővített változata a másik kezével relációs adatbázisokat teremt és gyámolít. Az alapváltozatot úgy hívják, hogy "Papyrus WORD word processor, DTP and integrated spreadsheet", ára 99 dollár (Win 95/98/ NT/2000, TOS vagy OS/2 alá), ugyanez adatbázis-kezeléssel a "Papyrus OFFICE Version 8 »HyperOFFICE« (= Papyrus WORD word processor, DTP, integrated spreadsheet + Papyrus BASE database)", ahogy a gyártó weblapján olvashatjuk, ára pedig 149 dollár, azaz sok. Ha viszont volna nekem egy régi, kis teljesítményű és ráadásul OS/2-t futtató noteszgépem, akkor ennyit habozás nélkül lepengetnék érte, az EPOC alá írt változatért (ami, persze, nem létezik) akár többet is. Ha tudniillik nem a Microsoft Office 2000 Premiummal akarjuk összehasonlítani, akkor hamar belátjuk, hogy a Papyrus a maga módján egész ügyes.
 |
| 5. kép. Szabálytalan körvonalú képek körbefolyatására nincs mód, viszont a kép tehető a háttérbe, a szöveg mögé |
Praktikus vonásainak egyike a nem folyamatos blokk. A control nyomva tartása mellett egyszerre több helyen jelölhetem ki a szöveget, akár minden második szavát is, ha úgy esik jól (lásd ezzel kapcsolatban a 4. képet), majd a kijelölt részeket egy mozdulattal módosíthatom. Más: a Search/Replace párbeszédablakból egyszerre kijelölhetem mondjuk a "vízidisznó" szó valamennyi előfordulását, a Text Style panelből minden boldot vagy minden H4 stílust, a Font panelből mindazt, ami, mondjuk 12 p. Times New Romanra van formázva a dokumentumban - vagy a dokumentumnak egy előzetesen meghatározott szűkebb tartományában, az úgynevezett Marking Range-ben, amit egy beugró menüből is definiálhatok (lásd az 5. képet). Azaz dönthetek úgy, hogy jelölődjék ki a "vízidisznó" szó valamennyi előfordulása, de csak a nyolcadik oldal elejétől a második fejezet végéig, máshol nem. Ez bizony a legkevésbé sem tipikus szolgáltatás, tehát a Papyrus szövegszerkesztő erényeit egy legyintéssel nem intézhetjük el.
A szűkebben értelmezett szöveg határain kívülre vezet az egyik panelje (a Papyrus szóhasználatával "jegyzettömbje"), amire az van ír-va, hogy Document Statistics. Effélével majd mindenhol találkozhatni, csakhogy itt most sokkal többről van szó. Hét lapból áll a panel, az egyik lapon látjuk, hogy hány oldal/bekezdés/sor/szó/betű alkotja a dokumentumot, két lap felsorolja a stílusokat, amelyek innen törölhetők vagy kijelölhetők, egy lapon a könyvjelzők szerepelnek, egy másikon a linkek, mert a Papyrus korántsem mellékesen HTML szerkesztő is. Ámde a linkeket nemcsak felsorolja a panel, hanem ellenőrzi is, és szükség esetén a hibákat kijavítja. Van még két lap, ezek a levilágí-
tás előtt válhatnának igen hasznossá, már ha a Papyrussal készített művet profi nyomdába lehetne hurcolni (éppenséggel lehet, csak értelmetlen), egyiken a használt fontokat látjuk, a másikon pedig a képeket. Ez utóbbiak e lap segítségével kereshetők és esetleg törölhetők is.
 |
| 6. kép. Egy közlekedésfejlesztési koncepciót tárgyaló vitaanyag illusztrációi a Papyrus képkatalógusában |
Mellesleg a dokumentumokhoz tartozik egy képadatbázis, ha egyszer beraktam valahova egy képet és rögtön ki is hajítottam, a kép attól még benne maradhatott a katalógusban (lásd a 6. képet), itt bármikor megnézhető, kiderül róla, hogy használtuk-e már vagy még soha, megtudjuk az állomány nevét és méretét, a kép színmélységét és méretét, természetesen további képeket kereshetünk vagy vehetünk föl a katalógusba etc.
Ami a DTP-t illeti, azt azért tisztán kell látnunk, hogy ez itten nem egy
QuarkXpress, még kevésbé egy InDesign, viszont különféle vállalati brosúrákat rendesen és főleg egyszerűen meg lehet csinálni vele. Például a grafikai objektum valamennyi lehetséges tulajdonsága egy helyről, az Object Properties nevű panelről vezérelhető (7. kép), a képet innen méretezhetjük, pozicionálhatjuk, elforgathatjuk, bekeretezhetjük, linket kapcsolhatunk hozzá stb., de ugyanebből a panelből fogjuk meghatározni a címet befoglaló szövegbox tulajdonságait is.
A kiadványszerkesztés kulcsfogalma a mesteroldal, és ezt a kulcsfogalmat a Papyrus ismeri. Egy-egy kiadványon belül több mesteroldal használható, lehet rajtuk hasábkiosztás, fejléc, lábléc, grafikák, háttérképek, és minden egyéb, ami egy mesteroldalon lenni szokott. Textboxok is, természetesen, bár ezeknek az alkalmazása a Papyrusban nagyobbrészt opcionális, kezdetleges és fölöttébb nehézkes, úgyhogy igényesebb kiadványt nem tanácsos tördelni vele. A Fedél nélkült, azt igen.
Persze ez alapjában mégiscsak irodai csomag, s e minőségében van egy további érdekessége, amit ő HyperOFFICE linknek becéz. Arról van szó, hogy bármilyen szövegben létrehozhatunk linkeket, amelyek adatbázis-rekordokra mutatnak, sőt a link keresési műveletet is indíthat az adatbázisban, tehát lehetséges, hogy a link minden aktiválásánál más-más tartalmú (frissített) lista bukkanjon elő. Ez utóbbinak a hasznosságát nem látom tisztán, viszont a HyperOffice link alapesete különféle jegyzetapparátusok, indexek, tárgy- és névmutatók előállításához elég hatékony eszköznek látszik. Kevésbé lényeges, viszont jópofa, hogy az elektronikus dokumentumokra sárga tapadócédulákat lehet ragasztani, ezek révén a munkatársak fontos üzeneteket válthatnak egymással, ahogy ez a 8. képen is látható.
 |
| 7. kép. Útijelentés egy illusztrált vállalati brosúrában |
 |
| 8. kép. Lajos azóta vissza is jött |
A Papyrus elvben URL-eket is meg tud nyitni, a gyakorlatban lefagy, ha ilyesmire buzdítom, egyébként gőzöm sincs, mért kéne egy szöveg- és kiadványszerkesztőnek botcsinálta böngészőként működnie, vagy pláne komplett webállomásokat letöltenie, amikor e célokra profi és ingyenes alkalmazások forognak közkézen. Lehet, hogy az utóbbira, tehát komplett webállomás letöltésére képes, lehet, hogy nem, de ez annyira indifferens, hogy ki se próbálom.
Fontosabb ennél - és cseppet se előnyös -, hogy néha roppant nehéz kideríteni egészen alapvető dolgokat, például azt, hogy mitől beljebbeződnek majd a bekezdéseink első sorai, és általában nem túl nagy öröm, hogy a dolgok nem ott vannak, ahol szerintünk lenniük kellene, így például a funkcióbillentyűk átdefiniálására szolgáló eszközsávhoz a Paragraph menün keresztül férhetünk hozzá, de hát most mi nem kritizáljuk a Papyrust, hanem csupán rácsodálkozunk. Német fejlesztés, soha még hasonlót nem láttunk, most tátjuk a szánkat, hát persze. Egy "DTP" program, ami nyomdai előkészítésre egyáltalán nem használható, ezzel szemben korrigálni tudja azt a pontatlanságot, amivel a mátrixnyomtatók a perforált szélű papírokat kezelik. Másfelől viszont diktálni lehet neki, már ha a gépen az IBM ViaVoice telepítve van, az ember tehát leül,
és lassan, tagoltan, érthetően tollba mond. Közben olyanokat szúr közbe, hogy "effect italic", meg hogy "delete word" (ha tíz szót kell törölni, akkor nyilván tízszer: delete word, delete word, delete word...), sőt olyat is, hogy "paragraph style heading three", meg hasonlókat, a végén pedig "stop dictation", és elégedetten hátradől.
Másfél órába se tellett, és máris elkészült egy olyan munkával, ami egyébként kábé tíz perc lett volna, viszont úgy nem kellőképp trendy, meg nem is eléggé költséges. Haladnunk kell. Aki megáll, lemarad. Kár, hogy diktálni olyan rohadt fárasztó dolog, a billentyűket, ugye, veri az ember egész álló nap, és semmi baja, de két óra diktálástól teljesen kivan. Nem baj, majd hozzászokik. Egyébként az a szöveg, amit a gép a diktálás után beírt, úgyis tele van hibával, ki kell javítani, amíg javítja, pihen.
Ezzel együtt úgy gondolom, a világ nem mostanában hibbant meg, hanem azóta bolond, amióta fennáll. Csak ez korábban sohase volt enynyire nyilvánvaló.
Váncsa István
