2002. év 51. szám
A szerző a SuSE Linux 8.1-es változatát telepítve
először a vajvaj indiánok muzikalitásán
és némely zongorahangolók különös
viselkedésén mereng, majd a fény és a sötétség
erői között zajló kozmikus háborút,
a rendszergazda lényének titáni jellegét,
valamint a nyílt forráskódú szoftverek és
az orgazmus kapcsolatát illetően tesz figyelemre méltó
megállapításokat.
Azt írja az újság, hogy az Amazónia sötét
mélységeiben lakó vajvaj indiánokhoz hamarosan
zongorahangoló érkezik. Két esztendővel ezelőtt
egy ismert nevű angol utazó, bizonyos John Blashford-Snell
ezredes járt
a vajvajoknál, megkérdezte tőlük, hogy érzik
magukat, a vajvajok pedig azt mondták, köszönik, jól,
de egy zongora, az nagyon kéne ide. Ez nem az én agyszüleményem,
megírta a londoni Daily Express, utána lehet nézni.
Az ezredes bólintott, hazatért Angliába, majd, ahogy
ez illő, küldött a vajvajoknak zongorát. Csak hát
a vajvajok az esőerdő közepén élnek, vannak
vagy kétezren, és mind a kétezer vajvaj piszokul
szeret zongorázni, tehát a párás levegőtől
amúgy is megrokkant hangszert éjjel-nappal püfölik.
John Blashford-Snell nemrégiben üzenetet kapott tőlük,
fogalmam sincs, milyen csatornán, nyilván e-mailen, hogy
tudniillik hamisan szól a zongora. És leették a hangyák
a filcet a kalapácsfejekről, ezzel is kezdeni kéne
valamit. Itt jön a képbe a hangoló.
Róla csak annyit tudok, hogy Graham Harrisnak hívják,
az angliai Bathban élt eddig, más információm
nincs vele kapcsolatban, mégis mintha ismerném valahonnan
ezt az alakot. Nyilván a Kingswood Schoolba járt, már
kölyökkorában nagy tehetségű zongoristának
tartották, aztán mégse művész lett,
hanem köztiszteletben álló zongorahangoló. Szüleitől
szép folyóparti házat örökölt, cocker
spánieleket tenyészt, vett egy 1961-es Ashley 1172-t, esténként
az Argyl Streeten található The Boater kerthelyiségében
üldögél, Bar Harbor Real Ale-t iszik és a Pulteney-híd
pislákoló fényeit bámulja. Vagy legalábbis
így volt egészen addig, amíg Blashford-Snell ezredes
meg nem pendítette előtte, hogy lehetne ám zongorát
hangolni a vajvajoknál is, az esőerdő szélétől
indulva egyenesen kell befelé gyalogolni ötszázhúsz
kilométert, és máris ott vannak a vajvajok, meg egy
príma jó Steinway.
Graham Harris nyilván szó nélkül bement a bárhoz,
two pints of bitter, kivitte, megitták, el volt boronálva.
Vagyis Graham Harris hátat fordít mindennek, ideértve
a házát, a kutyáit, a kocsmáját, az
1961-es Ashley 1172-t, amire pedig roppant büszke, a Bar Harbor Real
Ale-t, sőt esetleg az asszonyát is, már ha van, és
elindul a vajvajokhoz. Viszi a szerszámait, visz elegendő
filcet, meg valamit a hangyák ellen, beveszi magát az esőerdőbe,
talán vissza se jön.
Van, amikor az embernek csak egy pöccentés hiányzik.
Úgy értem, látszólag minden rendben, emberünk
szerető férj és atya, amellett mosolygós, kerek
és pirospozsgás, ám egy reggel elromlik a kenyérpirító,
emberünk még a déli harangszó előtt világgá
megy, harmadnap már a tarisznyarákokat hajkurássza
Unawatunában. És ez még a jobbik eset, vannak, akik
lőnek ilyenkor. Azt is megírta az újság, hogy
egy békés falusi kántor három és fél
kilométeren át kergette az asszonyát a vasvillával,
mert az asszony nem adott neki hársfateát. De elég,
ha kifogy otthon a szalvéta, a kockacukor, az ásványvíz,
nem szívja fel a morzsát a morzsaporszívó,
kimerül az elem a távirányítóban és
így nem lehet az egyik kukkolósról a másikra
átkapcsolni, egyszóval megvan a pöccintés, utána
rettenetes dolgok állnak elő.
Valószínűleg isteni szerencse, hogy Graham Harris
most elmegy a vajvajokhoz és a hátra lévő ötven-hatvan
vagy akárhány évében az eső kopogását
hallgatja és a hangyákat hessegeti a zongora körül.
Ha nem menne el, esetleg olyan borzalmak történnének,
hogy arra jobb, ha nem is gondolunk.
Lélektani és kozmológiai
megfontolások
Olvasóm nyilván észlelt már a saját
lelke mélyén is hasonló indulatot, néhanapján
mindannyiunkban van ilyen. Informatikai vonatkozására most
térek rá, roppant érdekes, bár totális
őrület benyomását kelti, nyilván, mert
csakugyan az. Ám ez legyen a legkisebb bajunk. Arról van
szó, hogy az ember, vagyis méltatlan személyem, ül
az asztalánál és dolgozni próbál, ehelyett
sajátos információtechnológiai jelenségeket
tapasztal. Nyájas olvasóm, ha figyelmével tüntette
ki az elmúlt pár évben megjelent jegyzeteimet, tudja,
hogy e tekintetben annyi csodás élményem volt, mint
senki másnak. Mármost a sajátos információtechnológiai
jelenségek egyik legfigyelemreméltóbb jellemzője,
hogy még azt se lehet tudni róluk, hardver- vagy szoftverhibáról
van-e szó, ha ugyanis lehet-ne tudni, már nem is volnának
annyira figyelemreméltók. A végén persze kiderül,
mert egy idő után minden ki szokott derülni, bár
a peloponnészoszi háború óta eltelt idő
se volt elég ahhoz, hogy ezt a tényt a politikusok is felfogják.
Egyszóval eljön az igazság pillanata, és így
utólag azt kell látnom, hogy azokban a percekben, amikor
mindent magam mögött hagyván juhásznak vagy szénégetőnek,
esetleg kolostori szakácsnak szándékoztam állni,
mindig hardverhiba volt a háttérben. Csakis és kizárólag
hardverhiba. Én ezt akkor nem sejtettem, sőt mindig az ellenkezőjét
tételeztem föl, de hardverhiba volt. Szoftveres jellegű
tünemény soha nem késztetett arra, hogy az emberi civilizációnak
hátat akarjak fordítani, akkor se késztetett ilyesmire,
ha pontosan ugyanazt a tünetet produkálta, mint a hardverhiba,
ami miatt korábban a Grönlandra való költözést
fontolgattam.
Vagyis az emberi lény képes a valóság előzetes
logikai okfejtés nélküli, közvetlen, élményszerű
megismerésére, noha közben nem sejti, hogy ő
most a valóságot ismeri meg, hanem csak azt tudja, hogy
valami elhagyott világítótoronyban szeretne lakni
a Tűzföldön. Egy lelkiismeretesebb elmeorvos ezzel a problémával
nyolc évig kezelné őt, noha
neki amúgy semmi baja nincs, szörnyű titkok se lappanganak
a gyerekkorában. Egyszerűen rossz az alaplap, ennyi az egész.
És ez azért elborzasztó, mert az alaplap, mint materiális
létező, az anyagi valóságot képviseli,
a rendezetlenséget, a teremtés sötét oldalát,
az őskáoszt, ami most az értelem világos, rendszeresen
felporszívózott, parkettapaszta-szagú világa
ellen fordul. Vagyis a fény és a sötétség
között öröktől fogva zajló kozmikus háború
újabb ütközete folyik, amelyben nekem nyilván
harcba kéne szállnom az angyali seregek oldalán,
de én nem akarok, ehelyett inkább hallevest akarok főzni
a portugál tengerparton, vagy akármi mást, tippjeim
vannak bőven.
Ezzel szemben a nem hardveres, hanem szoftver jellegű bajok, gondok,
nehézségek, problémák tisztán szellemi
természetűek, a sötétség birodalmához
nincsen közük, belül maradnak az értelem világának
határain. Ez korántsem jelenti azt, hogy én képes
vagyok őket megérteni, még kevésbé azt,
hogy képes vagyok megoldani, hanem csak annyit jelent, hogy ezen
problémák ésszel elvileg felfoghatók. Ilyen
természetű problémákkal találkozva derűt
szoktam érezni, tetterőt és nagy-nagy optimizmust.
Más kérdés, hogy ez utóbbit - mármint
az optimizmust - a végeredmény a legritkább
esetben igazolja vissza, de hát a derűlátás
önmagában véve is jó dolog.
Most amúgy is szükségem lesz rá, mert a noteszgépemre
a SuSE Linux 7.3 helyett 8.1-est pakolok éppen. Hogy világosabb
legyen: van immár egy megfelelő teljesítményű
és egyelőre igen üzembiztosnak látszó
gépem, ami Windows XP-t tud futtatni, ez az asztali Dell Optiplex
GX260, így tehát megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy
a noteszgépen csak linux legyen, semmi más. Másfelől,
mint azt már többször megírtam, azon a gépen
a SuSE Linux 7.3 nagyon bevált. Annyira bevált, mintha eleve
a HP Omnibookra fejlesztették volna, noha nem arra fejlesztették.
Viszont én most nem a 7.3-at rakom fel, hiszen már a 8.1
is megjelent, én pedig egy újságba irkálok
ezekről a dolgokról, tehát aktuálisnak kell
lennem valamiképp. Szívem szerint a következő
évtizedekben is a SuSE Linux 7.3 erényeit magasztalnám,
ám ez nem volna elég ildomos, meg unalmassá is válna
egy idő után.
Telepítem tehát a 8.1-es verziót, és a rám
ily esetekben jellemző, már-már patologikus mérvű
optimizmus mellett is gyanítom, hogy lesznek majd gondjaim vele.
Hiszen már a 8.0-s verzióval is voltak. Kipróbáltam,
májusban írtam is róla, nem nyert. A noteszgépet
itthon akkor kapom elő, ha nem akarom az asztali gépet elindítani,
viszont gyorsan meg akarok nézni valamit az interneten. A SuSE
Linux 7.3 és a noteszgép BIOS-a között príma
összhang volt, úgy kapcsolgattam ki-be a szerkezetet, mint
egy Sokol zsebrádiót: klikk, és a Linux elcsendesedett,
klakk, és feléledt megint. A 8.0-s verziónál
hasonló a helyzet, ám ott az ADSL-kapcsolat ilyenkor nem
állítható helyre. A 7.3 esetében bármikor
felfüggeszthetem a rendszer futását, újraélesztés
után egy kattintásra működik az ADSL is, a 8.0-nál
nem. Nyilván ez is megoldható volna valahogy, de hát,
mint már többször említettem, nekem nem az a célom,
hogy komplikáltabbá tegyem a saját életemet,
hanem hogy egyszerűbbé. És ha van egy rendszer, ami
mindent nyújt, amire szükségem van, és semmi
galibát nem csinál, akkor nyilván azt szeretném
használni, nem pedig a másikat, amelyik különféle
pluszfeladatokat ír nekem elő.
De hát nemcsak felhasználó vagyok, hanem informatikai
természetű naplójegyzetek szerzője is, ez a
mostani történetesen a README.* sorozat tizenegyedik évfolyamának
záró darabja, úgyhogy beteszem a gépbe a 8.1-es
verzió telepítőkészletének első
cédéjét.
Aztán majd csak lesz valami.
Az emberélet kurtasága és
az állománykezelők
A telepítés egyébként gyors és slágfertig,
aki viszont ezt a gyors és slágfertig utat választja,
az később csodálkozni fog. Már ha tud valamennyit
a linuxról, mondjuk használt korábban ilyet. Közelebbről
pedig azon fog csodálkozni, hogy az alapértelmezett összeállításból,
ami felment az ő gépére, mi minden hiányzik.
A telepítésnél tehát célszerű
a telepítendő programok egyenkénti kiválasztásának
hosszú és kanyargós útjára lépni,
ezen belül pedig nem az "Összeállítások",
hanem a "Csomag csoportok" opciót kell választanunk,
ott már tételesen látjuk, mi van a telepítőkészletben,
és ebből mi maradna ki, ha nem volnánk ennyire szemfülesek.
Például nem volna AfterStep, blackbox (1.
kép), xfce vagy wm2 ablakkezelőnk, ugyan ezek nélkül
meg lehet lenni, de például az xfce (2.
kép) igen kevéssé terheli a rendszert, és
ezzel együtt négy virtuális képernyőt
kezel. Nála is vonzóbb viszont a wm2, egy abszolút
minimalista képződmény, ami persze nem kezel virtuális
képernyőket, de ne feledjük, hogy a linuxnak hat szöveges
konzolja eleve van. Ha tehát az ember elsősorban karakteres
alkalmazásokat futtat, akkor a wm2 használata mellett is
hét képernyőnek örvendezik, és ez általában
elég szokott lenni. Amúgy a wm2-nek nincsenek ikonjai, menüi,
eszközsávjai és nyomógombjai, és egyáltalán
semmije sincs, ahogy ezt a 3.
képen megcsodálhatjuk. A képen a parancsértelmező
ablaka látható, és semmi egyéb, minthogy a
wm2 láthatatlan. Konfigurálni se kell, mert semmit se tud,
és semmit se csinál. Nagyon nekem való.
Az e-mailalkalmazások közül alapértelmezésben
nem megy föl a gyors spruce, a keresztplatformos (Windows alatt is
elérhető) sylpheed, és nem megy föl a biabam.
Persze lehet, hogy az utóbbi, teljes nevén a Bash Attachment
Mailer, csak nekem hiányozna, ez ugyanis a minimalista levélküldő.
Odaírom a bash promptjához, hogy (mondjuk)
echo Na itt a cikkencs. |
biabam miafene.rtf -s cikk [email protected]
miáltal a miafene.rtf nevű szöveg elmegy a [email protected]
címre, a levél tárgya "cikk", szövege
"Na itt a cikkencs".
Hogy valami komolyabbról beszéljünk, fájlkezelők
és effélék műfajából nem tartozik
az alapértelmezéshez a filerunner, a tkdesk, sem pedig a
pine levelezőprogramra és a pico editorra emlékeztető,
számomra fölöttébb rokonszenves pilot, de ez még
mind hagyján.
Sokkal meglepőbb, hogy a Midnight Commander sem tartozik oda.
A disztribúció készítőinek szemei előtt
nyilván a Windowshoz szokott felhasználó lebegett,
csakis ez magyarázhatja, hogy a Midnight Commander nincs ott az
alapértelmezés szerint települő alkalmazások
között. Az mc értelemszerűen egy Norton Commander
klón, olyan, mint a FAR Manager, csak linuxos jelleggel, egyszerűen
nem nélkülözhető. Az emberélet, legalábbis
szerintem, túl rövid ahhoz, hogy különféle,
amúgy felhasználóbarátnak mondott állománykezelők
bárgyúságaira pazaroljam a szűken mért
időt. A disztribúció készítői
viszont azt gondolhatták, hogy a Windowshoz szokott felhasználót
a karakteres programok megriasztják, fél tőlük,
nem kellenek neki. Talán így van, talán nem, mindamellett
még mindig vagyunk egy páran, akik a boldogult emlékezetű
DOS alatt ismerkedtünk a számítástechnika alapjaival,
és így a Nor-ton Commander volt a legalapvetőbb munkaeszközünk.
Továbbá eszünk is temérdek van, és így
képesek vagyunk a prompt mellé beírni egy olyan titokzatos
értelmű és rettentő igét, mint az "mc".
Még egy fontos karakteres alkalmazás van, amit nélkülöznünk
kell, ha nem vagyunk eléggé szemfülesek, ez a links,
a Naprendszer leggyorsabb böngészője. Persze utólag
simán fel lehet tenni bármit, ámde esetleg azt fogjuk
hinni, hogy ebből a disztribúcióból a links
mindenestül hiányzik, ahogy hiányzik a Midnight Commander
is. Sőt: hiányzik a locate. A locate, mondanom se kell, a
GNU/Linux egyik leghasznosabb parancsa, amennyiben (saját adatbázisára
támaszkodva) szempillantás alatt talál meg állományokat
vagy alkönyvtárakat. A locate mérete (helyigénye)
olyan 13 kilobájt körül van, az adatbázisát
elkészítő updatedb nevű utility még kisebb.
Valahogy csak helyet lehet neki szorítani egy húsz gigabájtos
lemezen.
Kell egy titán
Persze nyilvánvaló, hogy egy gépre nem kell egy
tucatnyi levelezőprogram, kéttucatnyi állománykezelő
és ugyanany-nyi szövegszerkesztő, hanem elég
mindegyikből két-három darab, sőt ahogy mostanában
érezni kezdem, az is túlzás. Elég az emacs
önmagában, másra alig van szükség. Ezt
azért hiszem így újabban, mert ősz elején
valamikor pár napot az emacs konfigurálására
fordítottam azzal a céllal, hogy ez a kitűnő
alkalmazáscsomag úgy működjön, ahogy nekem
jó, a célt elértem, most már csak olyan öt-nyolc
évnyi aprómunka van hátra. De nem róla akarok
írni, majd egyszer annak is eljön az ideje, hanem csak jelzem,
hogy az alapértelmezés szerint telepített rendszerből
az emacs is kimarad.
Mindenesetre a fentiekből ne azt a következtetést vonjuk
le, hogy ami az alapértelmezés szerinti telepítésben
fölmegy, az kevés. Ellenkezőleg, az is végtelenszer
több annál, amire az átlagos, mondjuk, irodai felhasználónak
szüksége van, vagy aminek a használatát ő
egy tetszőlegesen hosszú időszak alatt képes
volna elsajátítani, vagy aminek a megismerésére
neki - az irodai felhasználónak - bármifajta
racionális oka lehetne. Csupán arról van szó,
hogy ha nem találunk a rendszerben valamit, akkor forduljunk bizalommal
a yast2 csomagtelepítő moduljához, csaknem biztos,
hogy a hiányzó valami ott van a cédék valamelyikén.
Én például telepítés közben elsiklottam
az xearth fölött, telepítés után pedig
nem találtam, és nagyon fel voltam háborodva, mert
azt hittem, direkt kihagyták. Benne volt a 7.3-ban, a 8.1-ben viszont
nincs benne. Amúgy az xearth, a locate-tel ellentétben,
mindenfajta hasznosság híján való, funkciója
annyi, hogy a munkaasztal hátterébe odavarázsolja
a valós idejűen forgó földgömböt, ahogy
ezt a
3. képen is látjuk. Értelme nincs, de én megszoktam,
tehát elszántam magam arra is, hogy ha csakugyan kimaradt
a 8.1 csomagjából, akkor letöltöm az internetről
és felrakom.
Most át fogjuk tekinteni, mi van akkor, amikor a polgár
letöltötte egy akármilyen kisalkalmazás forráskódját,
és azt linux alatt telepíteni szándékozik.
Úgy megy, hogy először is kibontom a letöltött
"xearth-1.1.tar.gz" nevű állományt és
elolvasom az INSTALL nevű dokumentumot. Azt mondja, hogy ha az én
rendszerem nem nyújtja a "random()", "srandom()"
és/vagy "setpriority()" könyvtári funkciókat,
akkor az "Imakefile" nevű állományt megfelelőképpen
módosítanom kell. Utána lefuttatom az xmkmf-et, és
így az "Imakefile-ból" "makefile-t"
csinálok. Most kiadom a "make all" parancsot, miáltal
létrejön a végrehajtható állomány,
persze az is lehet, hogy nem jön létre, hanem a make a nemtetszését
fejezi ki a makefile-nak azokkal a soraival kapcsolatban, amelyek az XCOMM
szóval kezdődnek. Ez esetben valami olyasmit kell csinálnom,
hogy
egrep -v ^XCOMM < Makefile > junk ; mv junk Makefile
ezzel kiszórom az XCOMM-mal kezdődő sorokat, újrafuttatom
a make-et és csuhaj. Persze az se kizárt, hogy a linker
a "random", a "srandom", és/vagy a "setpriority"
definiálatlan voltára panaszkodik, ez esetben valószínűleg
az lesz a megoldás, hogy az Imakefile "DEFINES =" sorába
beírom azt, hogy "DNO_RANDOM" és/vagy azt, hogy
"DNO_SETPRIORITY", és az egészet újrakezdem
az elejétől. Végül, ha már minden sima,
jön a "make install" és a "make install.man",
miáltal a program is és a dokumentációja is
a helyére kerül.
Xearth egyébként létezik Windows alá is, egy
magányos exéből áll, telepíteni se kell,
elindítjuk, működik.
Ott a földgömb a munkaasztalon.
Fentieket azért írtam le, mert gyakorlati szempontból
ebben áll a különbség a Windows és a GNU/Linux
között. Nem abban, hogy a linux ingyenes, meg nem is abban,
hogy nehezebben használható, mint a Windows, ez ugyanis
hülyeség. Az irodai felhasználónak annyit kell
tudnia, hogy a munkaasztal melyik sarkában keresse a szövegszerkesztő
vagy a táblázatkezelő ikonját, arra rákattint,
a program meg elindul. Viszont a linuxot futtató gépek mellé
rendszergazda kell, magasan képzett és jól fizetett,
szép szál legény, aki a mi törékeny világunkat
Atlaszként a vállára veszi. (Atlasz ismeretes módon
titán volt, neve a görög atlénai szóból
származik, jelentése "a hatalmas teherviselő",
ami korunkban egyértelműen a rendszergazda délceg
alakjára utal.) Kis vállalathoz, már néhány
számítógép mellé is rendszergazda kell.
Az ő bére majd hozzá fog jönni a TCO-hoz (total
cost of ownership, az informatikai rendszerek fenntartásának
teljes költsége), és ha azt kiszámoljuk, esetleg
majd csodálkozunk.
De hát az élet ilyen.
A linux mint erogén zóna
Miután kiválasztottuk a telepítendő alkalmazásokat,
csak a cédék cserélgetése a dolgunk, közben
meg lehet bámulni
a dokumentációt. Dobozos termék, tehát teljes
SuSE-csomag, ami az üzletekbe szokott kerülni, eddig még
nem volt a kezemben, most látok először ilyet. Tartalma
lenyűgöző, két vaskos kötet van a konténerben,
együttes terjedelmük csaknem ezer oldal. Az egyik a felhasználói
kézikönyv, egy alapszintű, nagyon gyakorlatias és
természetesen SuSE-specifikus linux-tankönyv. Eligazít
a telepítést, a rendszer és a grafikus környezet
beállításait illetően, szól a különféle
alkalmazásokról, a legvégén pedig elmondja
a könyvtárszerkezetről, a karakteres shellről
és a GNU/Linux segédprogramokról a minimumot; természetesen
a utilityk túlnyomó többsége szóba se
kerül. A másik a rendszerkézikönyv, ez is a telepítéssel
és a rendszerbeállításokkal kezdi, csak jóval
mélyebben szánt, a harmadik harmadában pedig a hálózatokkal
foglalkozik.
Szükségem is lesz rá, hajaj, de menynyire.
Föntebb írtam, hogy a SuSE Linux 7.3 olyan volt, mintha direkt
az Omnibookra írták volna. Hát a 8.1 nem olyan.
Az előbbinél elvtársi kapcsolat látszott fennállni
a BIOS meg az oprendszer között, most semmi effélét
nem látok. Ha azt szeretném, hogy a processzornak nevezett
villanyrezsó hűljön ki, akkor az egész vándorcirkuszt
le kell állítanom. Ami, legalábbis az előzmények
ismeretében, egy téboly. Hogy mégsem takarítom
le a rendszert most azonnal, és nem teszem vissza a 7.3-as verziót,
az azért van, mert összekábeleztem a mobilomat a COM1-gyel,
azt mondtam a rendszernek, hogy ez itten egy szokványos modem,
ő elhitte, és néhány másodperc múlva
be is léptünk az internetbe a mobilon át. Ez pedig
fontos, mert ha legközelebb elutazom, Psion híján az
Omnibookot leszek kénytelen elvinni magammal, azaz elemi igény,
hogy konkrétan az általam használt mobiltelefon révén
szót értsen a külvilággal. Ez most működik,
a 7.3-mal nem működött. Ezért képzelhető
el (most még legalábbis), hogy a 8.1-es változat
a gépen marad. Amúgy erre nem volna semmi ok.
Elmentem a SuSE sajtótájékoztatójára,
ahol a magyar nyelvű SuSE 8.1-et bejelentették, ott hallottam,
hogy az ADSL-kapcsolat felépítése néhány
milliomod másodperc csupán. Írtam föntebb, hogy
szoftverügyekben irracionálisan, mondhatni kórosan
optimista vagyok, ettől a közléstől mégis
felállt a hátamon a szőr, mert előre láttam,
hogy sok-sok gondom lesz hamarosan. Nekem ugyanis nincs rendszergazdám,
cégem kétszemélyes, ha felvennék valakit e
célra, az egyből ötvenszázalékos létszámnövekedést
jelentene, nem tudnám hova tenni a pofa íróasztalát,
sőt széket se tudnék adni neki. Az történne
tehát, hogy ez a titáni lény - a rendszergazda
- álldogálna a hall sarkában, és inná
a sörömet.
Most pedig egy levél következik.
*
To: [email protected]
Subject: power management, pcmcia, adsl
-text follows this line-
Kedves Gábor,
van két problémám, ezek korábban, mármint
a 7.3 alatt nem voltak. Tulajdonképp a 8.0 alatt se, csak most
bukkantak elő. Viszont nem nagyon lehet együtt élni
velük.
Az egyik az energiakezelés. Nálam az ACPI rendszer működne,
de nem működik. APM-támogatás a kernelemben nincs
is, a /var/log/boot.msg-ben az
ACPI-ra utaló bejegyzéseket látok, az utolsó
az, hogy
ACPI: MADT not present
Nem tudom, mi ez, de bizonyára nem jelent semmi jót.
Problémám lényege egyébként abban áll,
hogy nem lehet a rendszer futását felfüggeszteni. A
megjelenítő lekapcsol a BIOS-ban megadott idő után,
viszont suspend nincs. A 7.3 és a 8.0 alatt a gép power
gombja felfüggesztette, illetve újraélesztette a rendszert,
most teljesen hatástalan. Minden hatástalan, a fedél
lecsukása is.
HP Omnibook XE2-t használok, benne Phoenix BIOS.
A rendszerkézikönyv alapján eljutottam az "/etc/sysconfig/powermanagement"
nevű állományig, amiben például az ACPI
démon változóinak kellene lenniük, legalábbis
a könyv szerint, viszont abban az APM démon változói
találhatók. Tehát a rendszer az ACPI-t aktiválja,
de az APM démonhoz vannak startup opciói. És persze
a sysconfig szerkesztőben a Power-Management menüpont alatt
is az apmd-hez vezet az út. Vagyis az én rendszerem energiakezelése
olyan kentaur, ami felül nem ember, alul nem ló.
Az akkumulátor-szintjelző azt mondja, hogy "A számítógépen
az ACPI-
támogatás csak részlegesen van engedélyezve.
Az ACPI be van kapcsolva,
de néhány alopciója nem. Ellenőrizze, hogy
legalább az 'AC Adaptor' és 'Con-trol Method Battery' opciók
be legyenek kapcsolva, majd fordítsa újra a kernelt."
Egyfelől fogalmam sincs, hol lehet ezeket az opciókat bekapcsolni,
másfelől nem szeretném újrafordítani
a kernelt. Majd egyszer, ha nagyon muszáj, de nem így karácsony
előtt. Én csak azt szeretném, ha működnének
azok a dolgok, amelyek a SuSE Linux korábbi változatai alatt
problémamentesen működtek, így például
a kikapcsológomb.
Ennyit az energiakezelésről, most jön a nagyobbik gondom.
Nem működik a PCMCIA hálózati kártyám,
ergo nincs PPPoE, vagyis ADSL. A SuSE Linux 7.3 alatt ezzel se volt semmi
probléma, most van.
Részletezem.
A "crdctl ident" parancs hatására korrekt információt
kapok a kártyáról, "Socket 1: product info:
3Com Corporation, 3CCFE575CT, LAN Cardbus Card, 004 manfid: 0x0101, 0x5257
function: 6 (network)"
Viszont a "/var/log/messages" állományban az van,
hogy "insmod: /lib/ modules/2.4.19-4GB/kernel/drivers/ net/ 3c59x.0:
init_module: No such device". Aztán: "insmod eth-pcmcia-0
failed". Majd: "pppd[413] unrecognized option 'eth-pcmcia-0".
Így aztán az internet naplófájljában
azt lehet látni, hogy "failed to bring eth-pcmcia-0 up".
Lenint idézve bátorkodom feltenni a kérdést:
mi a teendő?
2002. november 27. szerda, 05:35
Üdvözlettel:
Váncsa István
mailto:[email protected]
mailto:[email protected]
*
A kérdés továbbra is nyitott.
Azóta, ha tehetem, folyamatosan turkálom a rendszerben és
a neten föllelhető információ végtelennek
tűnő halmazát, hátha rájövök
valamire. Persze aki linuxot futtat (és nincs rendszergazdája),
az mindenképp ezt műveli, hiszen valójában
épp azért használ linuxot, hogy egyre többet
tudjon róla, és ezáltal a gyönyör felhőbe
vesző ormait naponta hódíthassa meg.
Megmagyarázom.
Már az alsó tagozatban is tanuljuk, vagy már az óvodában
is, hogy az emberi lény nem az izomereje és az ügyessége
révén tartja fenn és védi meg magát
ezen a világon, hanem intellektuálisan. A környezet,
amelyben él, fölöttébb veszedelmes, de ő
képes ezt a környezetet uralni, mégpedig oly módon,
hogy megtud róla mindent, ami megtudható. A környezet
fölötti hatalmának alapja tehát a tudás.
Ezt a hatalmat a tudásanyag bővülése, vagyis
a megismerés erősíti, s így az emberi lény
létbiztonságát, és az ő leszármazottainak
a létbiztonságát fokozza, azaz olyan sikerélményt
jelent, ami a lét- és fajfenntartással szorosan összefügg.
Márpedig a lét- és fajfenntartással kapcsolatos
sikerek gyönyörérzettel szoktak járni, lásd
szex, ergo a megismerés is gyönyörérzettel jár,
nem pont olyannal, mint a szex, de intenzívvel. (A fentiek érvényességéből
mit se von le az a körülmény, hogy ezt a fajta gyönyört
sokan nem ismerik. A szex se jön össze mindenkinek.) Ha tehát
a linuxot futtató humán egyed a permanens ismeretszerzés
állapotában van, ahogy azt fentebb írtuk, akkor ő
a szűnni nem akaró orgazmust éli át.
Jó, közben az insmod nem tölti be a hálózati
kártyához tartozó modult.
Kit zavar.
Váncsa István