Felül nem ember, alul nem ló 2002. év 51. szám A szerző a SuSE Linux 8.1-es változatát telepítve először a vajvaj indiánok muzikalitásán és némely zongorahangolók különös viselkedésén mereng, majd a fény és a sötétség erői között zajló kozmikus háborút, a rendszergazda lényének titáni jellegét, valamint a nyílt forráskódú szoftverek és az orgazmus kapcsolatát illetően tesz figyelemre méltó megállapításokat. Azt írja az újság, hogy az Amazónia sötét mélységeiben lakó vajvaj indiánokhoz hamarosan zongorahangoló érkezik. Két esztendővel ezelőtt egy ismert nevű angol utazó, bizonyos John Blashford-Snell ezredes járt a vajvajoknál, megkérdezte tőlük, hogy érzik magukat, a vajvajok pedig azt mondták, köszönik, jól, de egy zongora, az nagyon kéne ide. Ez nem az én agyszüleményem, megírta a londoni Daily Express, utána lehet nézni. Az ezredes bólintott, hazatért Angliába, majd, ahogy ez illő, küldött a vajvajoknak zongorát. Csak hát a vajvajok az esőerdő közepén élnek, vannak vagy kétezren, és mind a kétezer vajvaj piszokul szeret zongorázni, tehát a párás levegőtől amúgy is megrokkant hangszert éjjel-nappal püfölik. John Blashford-Snell nemrégiben üzenetet kapott tőlük, fogalmam sincs, milyen csatornán, nyilván e-mailen, hogy tudniillik hamisan szól a zongora. És leették a hangyák a filcet a kalapácsfejekről, ezzel is kezdeni kéne valamit. Itt jön a képbe a hangoló. Róla csak annyit tudok, hogy Graham Harrisnak hívják, az angliai Bathban élt eddig, más információm nincs vele kapcsolatban, mégis mintha ismerném valahonnan ezt az alakot. Nyilván a Kingswood Schoolba járt, már kölyökkorában nagy tehetségű zongoristának tartották, aztán mégse művész lett, hanem köztiszteletben álló zongorahangoló. Szüleitől szép folyóparti házat örökölt, cocker spánieleket tenyészt, vett egy 1961-es Ashley 1172-t, esténként az Argyl Streeten található The Boater kerthelyiségében üldögél, Bar Harbor Real Ale-t iszik és a Pulteney-híd pislákoló fényeit bámulja. Vagy legalábbis így volt egészen addig, amíg Blashford-Snell ezredes meg nem pendítette előtte, hogy lehetne ám zongorát hangolni a vajvajoknál is, az esőerdő szélétől indulva egyenesen kell befelé gyalogolni ötszázhúsz kilométert, és máris ott vannak a vajvajok, meg egy príma jó Steinway. Graham Harris nyilván szó nélkül bement a bárhoz, two pints of bitter, kivitte, megitták, el volt boronálva. Vagyis Graham Harris hátat fordít mindennek, ideértve a házát, a kutyáit, a kocsmáját, az 1961-es Ashley 1172-t, amire pedig roppant büszke, a Bar Harbor Real Ale-t, sőt esetleg az asszonyát is, már ha van, és elindul a vajvajokhoz. Viszi a szerszámait, visz elegendő filcet, meg valamit a hangyák ellen, beveszi magát az esőerdőbe, talán vissza se jön. Van, amikor az embernek csak egy pöccentés hiányzik. Úgy értem, látszólag minden rendben, emberünk szerető férj és atya, amellett mosolygós, kerek és pirospozsgás, ám egy reggel elromlik a kenyérpirító, emberünk még a déli harangszó előtt világgá megy, harmadnap már a tarisznyarákokat hajkurássza Unawatunában. És ez még a jobbik eset, vannak, akik lőnek ilyenkor. Azt is megírta az újság, hogy egy békés falusi kántor három és fél kilométeren át kergette az asszonyát a vasvillával, mert az asszony nem adott neki hársfateát. De elég, ha kifogy otthon a szalvéta, a kockacukor, az ásványvíz, nem szívja fel a morzsát a morzsaporszívó, kimerül az elem a távirányítóban és így nem lehet az egyik kukkolósról a másikra átkapcsolni, egyszóval megvan a pöccintés, utána rettenetes dolgok állnak elő. Valószínűleg isteni szerencse, hogy Graham Harris most elmegy a vajvajokhoz és a hátra lévő ötven-hatvan vagy akárhány évében az eső kopogását hallgatja és a hangyákat hessegeti a zongora körül. Ha nem menne el, esetleg olyan borzalmak történnének, hogy arra jobb, ha nem is gondolunk. Lélektani és kozmológiai megfontolások Olvasóm nyilván észlelt már a saját lelke mélyén is hasonló indulatot, néhanapján mindannyiunkban van ilyen. Informatikai vonatkozására most térek rá, roppant érdekes, bár totális őrület benyomását kelti, nyilván, mert csakugyan az. Ám ez legyen a legkisebb bajunk. Arról van szó, hogy az ember, vagyis méltatlan személyem, ül az asztalánál és dolgozni próbál, ehelyett sajátos információtechnológiai jelenségeket tapasztal. Nyájas olvasóm, ha figyelmével tüntette ki az elmúlt pár évben megjelent jegyzeteimet, tudja, hogy e tekintetben annyi csodás élményem volt, mint senki másnak. Mármost a sajátos információtechnológiai jelenségek egyik legfigyelemreméltóbb jellemzője, hogy még azt se lehet tudni róluk, hardver- vagy szoftverhibáról van-e szó, ha ugyanis lehet-ne tudni, már nem is volnának annyira figyelemreméltók. A végén persze kiderül, mert egy idő után minden ki szokott derülni, bár a peloponnészoszi háború óta eltelt idő se volt elég ahhoz, hogy ezt a tényt a politikusok is felfogják. Egyszóval eljön az igazság pillanata, és így utólag azt kell látnom, hogy azokban a percekben, amikor mindent magam mögött hagyván juhásznak vagy szénégetőnek, esetleg kolostori szakácsnak szándékoztam állni, mindig hardverhiba volt a háttérben. Csakis és kizárólag hardverhiba. Én ezt akkor nem sejtettem, sőt mindig az ellenkezőjét tételeztem föl, de hardverhiba volt. Szoftveres jellegű tünemény soha nem késztetett arra, hogy az emberi civilizációnak hátat akarjak fordítani, akkor se késztetett ilyesmire, ha pontosan ugyanazt a tünetet produkálta, mint a hardverhiba, ami miatt korábban a Grönlandra való költözést fontolgattam. Vagyis az emberi lény képes a valóság előzetes logikai okfejtés nélküli, közvetlen, élményszerű megismerésére, noha közben nem sejti, hogy ő most a valóságot ismeri meg, hanem csak azt tudja, hogy valami elhagyott világítótoronyban szeretne lakni a Tűzföldön. Egy lelkiismeretesebb elmeorvos ezzel a problémával nyolc évig kezelné őt, noha neki amúgy semmi baja nincs, szörnyű titkok se lappanganak a gyerekkorában. Egyszerűen rossz az alaplap, ennyi az egész. És ez azért elborzasztó, mert az alaplap, mint materiális létező, az anyagi valóságot képviseli, a rendezetlenséget, a teremtés sötét oldalát, az őskáoszt, ami most az értelem világos, rendszeresen felporszívózott, parkettapaszta-szagú világa ellen fordul. Vagyis a fény és a sötétség között öröktől fogva zajló kozmikus háború újabb ütközete folyik, amelyben nekem nyilván harcba kéne szállnom az angyali seregek oldalán, de én nem akarok, ehelyett inkább hallevest akarok főzni a portugál tengerparton, vagy akármi mást, tippjeim vannak bőven. Ezzel szemben a nem hardveres, hanem szoftver jellegű bajok, gondok, nehézségek, problémák tisztán szellemi természetűek, a sötétség birodalmához nincsen közük, belül maradnak az értelem világának határain. Ez korántsem jelenti azt, hogy én képes vagyok őket megérteni, még kevésbé azt, hogy képes vagyok megoldani, hanem csak annyit jelent, hogy ezen problémák ésszel elvileg felfoghatók. Ilyen természetű problémákkal találkozva derűt szoktam érezni, tetterőt és nagy-nagy optimizmust. Más kérdés, hogy ez utóbbit - mármint az optimizmust - a végeredmény a legritkább esetben igazolja vissza, de hát a derűlátás önmagában véve is jó dolog. Most amúgy is szükségem lesz rá, mert a noteszgépemre a SuSE Linux 7.3 helyett 8.1-est pakolok éppen. Hogy világosabb legyen: van immár egy megfelelő teljesítményű és egyelőre igen üzembiztosnak látszó gépem, ami Windows XP-t tud futtatni, ez az asztali Dell Optiplex GX260, így tehát megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy a noteszgépen csak linux legyen, semmi más. Másfelől, mint azt már többször megírtam, azon a gépen a SuSE Linux 7.3 nagyon bevált. Annyira bevált, mintha eleve a HP Omnibookra fejlesztették volna, noha nem arra fejlesztették. Viszont én most nem a 7.3-at rakom fel, hiszen már a 8.1 is megjelent, én pedig egy újságba irkálok ezekről a dolgokról, tehát aktuálisnak kell lennem valamiképp. Szívem szerint a következő évtizedekben is a SuSE Linux 7.3 erényeit magasztalnám, ám ez nem volna elég ildomos, meg unalmassá is válna egy idő után. Telepítem tehát a 8.1-es verziót, és a rám ily esetekben jellemző, már-már patologikus mérvű optimizmus mellett is gyanítom, hogy lesznek majd gondjaim vele. Hiszen már a 8.0-s verzióval is voltak. Kipróbáltam, májusban írtam is róla, nem nyert. A noteszgépet itthon akkor kapom elő, ha nem akarom az asztali gépet elindítani, viszont gyorsan meg akarok nézni valamit az interneten. A SuSE Linux 7.3 és a noteszgép BIOS-a között príma összhang volt, úgy kapcsolgattam ki-be a szerkezetet, mint egy Sokol zsebrádiót: klikk, és a Linux elcsendesedett, klakk, és feléledt megint. A 8.0-s verziónál hasonló a helyzet, ám ott az ADSL-kapcsolat ilyenkor nem állítható helyre. A 7.3 esetében bármikor felfüggeszthetem a rendszer futását, újraélesztés után egy kattintásra működik az ADSL is, a 8.0-nál nem. Nyilván ez is megoldható volna valahogy, de hát, mint már többször említettem, nekem nem az a célom, hogy komplikáltabbá tegyem a saját életemet, hanem hogy egyszerűbbé. És ha van egy rendszer, ami mindent nyújt, amire szükségem van, és semmi galibát nem csinál, akkor nyilván azt szeretném használni, nem pedig a másikat, amelyik különféle pluszfeladatokat ír nekem elő. De hát nemcsak felhasználó vagyok, hanem informatikai természetű naplójegyzetek szerzője is, ez a mostani történetesen a README.* sorozat tizenegyedik évfolyamának záró darabja, úgyhogy beteszem a gépbe a 8.1-es verzió telepítőkészletének első cédéjét. Aztán majd csak lesz valami. Az emberélet kurtasága és az állománykezelők A telepítés egyébként gyors és slágfertig, aki viszont ezt a gyors és slágfertig utat választja, az később csodálkozni fog. Már ha tud valamennyit a linuxról, mondjuk használt korábban ilyet. Közelebbről pedig azon fog csodálkozni, hogy az alapértelmezett összeállításból, ami felment az ő gépére, mi minden hiányzik. A telepítésnél tehát célszerű a telepítendő programok egyenkénti kiválasztásának hosszú és kanyargós útjára lépni, ezen belül pedig nem az "Összeállítások", hanem a "Csomag csoportok" opciót kell választanunk, ott már tételesen látjuk, mi van a telepítőkészletben, és ebből mi maradna ki, ha nem volnánk ennyire szemfülesek. Például nem volna AfterStep, blackbox (1. kép), xfce vagy wm2 ablakkezelőnk, ugyan ezek nélkül meg lehet lenni, de például az xfce (2. kép) igen kevéssé terheli a rendszert, és ezzel együtt négy virtuális képernyőt kezel. Nála is vonzóbb viszont a wm2, egy abszolút minimalista képződmény, ami persze nem kezel virtuális képernyőket, de ne feledjük, hogy a linuxnak hat szöveges konzolja eleve van. Ha tehát az ember elsősorban karakteres alkalmazásokat futtat, akkor a wm2 használata mellett is hét képernyőnek örvendezik, és ez általában elég szokott lenni. Amúgy a wm2-nek nincsenek ikonjai, menüi, eszközsávjai és nyomógombjai, és egyáltalán semmije sincs, ahogy ezt a 3. képen megcsodálhatjuk. A képen a parancsértelmező ablaka látható, és semmi egyéb, minthogy a wm2 láthatatlan. Konfigurálni se kell, mert semmit se tud, és semmit se csinál. Nagyon nekem való. Az e-mailalkalmazások közül alapértelmezésben nem megy föl a gyors spruce, a keresztplatformos (Windows alatt is elérhető) sylpheed, és nem megy föl a biabam. Persze lehet, hogy az utóbbi, teljes nevén a Bash Attachment Mailer, csak nekem hiányozna, ez ugyanis a minimalista levélküldő. Odaírom a bash promptjához, hogy (mondjuk) echo Na itt a cikkencs. | biabam miafene.rtf -s cikk [email protected] miáltal a miafene.rtf nevű szöveg elmegy a [email protected] címre, a levél tárgya "cikk", szövege "Na itt a cikkencs". Hogy valami komolyabbról beszéljünk, fájlkezelők és effélék műfajából nem tartozik az alapértelmezéshez a filerunner, a tkdesk, sem pedig a pine levelezőprogramra és a pico editorra emlékeztető, számomra fölöttébb rokonszenves pilot, de ez még mind hagyján. Sokkal meglepőbb, hogy a Midnight Commander sem tartozik oda. A disztribúció készítőinek szemei előtt nyilván a Windowshoz szokott felhasználó lebegett, csakis ez magyarázhatja, hogy a Midnight Commander nincs ott az alapértelmezés szerint települő alkalmazások között. Az mc értelemszerűen egy Norton Commander klón, olyan, mint a FAR Manager, csak linuxos jelleggel, egyszerűen nem nélkülözhető. Az emberélet, legalábbis szerintem, túl rövid ahhoz, hogy különféle, amúgy felhasználóbarátnak mondott állománykezelők bárgyúságaira pazaroljam a szűken mért időt. A disztribúció készítői viszont azt gondolhatták, hogy a Windowshoz szokott felhasználót a karakteres programok megriasztják, fél tőlük, nem kellenek neki. Talán így van, talán nem, mindamellett még mindig vagyunk egy páran, akik a boldogult emlékezetű DOS alatt ismerkedtünk a számítástechnika alapjaival, és így a Nor-ton Commander volt a legalapvetőbb munkaeszközünk. Továbbá eszünk is temérdek van, és így képesek vagyunk a prompt mellé beírni egy olyan titokzatos értelmű és rettentő igét, mint az "mc". Még egy fontos karakteres alkalmazás van, amit nélkülöznünk kell, ha nem vagyunk eléggé szemfülesek, ez a links, a Naprendszer leggyorsabb böngészője. Persze utólag simán fel lehet tenni bármit, ámde esetleg azt fogjuk hinni, hogy ebből a disztribúcióból a links mindenestül hiányzik, ahogy hiányzik a Midnight Commander is. Sőt: hiányzik a locate. A locate, mondanom se kell, a GNU/Linux egyik leghasznosabb parancsa, amennyiben (saját adatbázisára támaszkodva) szempillantás alatt talál meg állományokat vagy alkönyvtárakat. A locate mérete (helyigénye) olyan 13 kilobájt körül van, az adatbázisát elkészítő updatedb nevű utility még kisebb. Valahogy csak helyet lehet neki szorítani egy húsz gigabájtos lemezen. Kell egy titán Persze nyilvánvaló, hogy egy gépre nem kell egy tucatnyi levelezőprogram, kéttucatnyi állománykezelő és ugyanany-nyi szövegszerkesztő, hanem elég mindegyikből két-három darab, sőt ahogy mostanában érezni kezdem, az is túlzás. Elég az emacs önmagában, másra alig van szükség. Ezt azért hiszem így újabban, mert ősz elején valamikor pár napot az emacs konfigurálására fordítottam azzal a céllal, hogy ez a kitűnő alkalmazáscsomag úgy működjön, ahogy nekem jó, a célt elértem, most már csak olyan öt-nyolc évnyi aprómunka van hátra. De nem róla akarok írni, majd egyszer annak is eljön az ideje, hanem csak jelzem, hogy az alapértelmezés szerint telepített rendszerből az emacs is kimarad. Mindenesetre a fentiekből ne azt a következtetést vonjuk le, hogy ami az alapértelmezés szerinti telepítésben fölmegy, az kevés. Ellenkezőleg, az is végtelenszer több annál, amire az átlagos, mondjuk, irodai felhasználónak szüksége van, vagy aminek a használatát ő egy tetszőlegesen hosszú időszak alatt képes volna elsajátítani, vagy aminek a megismerésére neki - az irodai felhasználónak - bármifajta racionális oka lehetne. Csupán arról van szó, hogy ha nem találunk a rendszerben valamit, akkor forduljunk bizalommal a yast2 csomagtelepítő moduljához, csaknem biztos, hogy a hiányzó valami ott van a cédék valamelyikén. Én például telepítés közben elsiklottam az xearth fölött, telepítés után pedig nem találtam, és nagyon fel voltam háborodva, mert azt hittem, direkt kihagyták. Benne volt a 7.3-ban, a 8.1-ben viszont nincs benne. Amúgy az xearth, a locate-tel ellentétben, mindenfajta hasznosság híján való, funkciója annyi, hogy a munkaasztal hátterébe odavarázsolja a valós idejűen forgó földgömböt, ahogy ezt a 3. képen is látjuk. Értelme nincs, de én megszoktam, tehát elszántam magam arra is, hogy ha csakugyan kimaradt a 8.1 csomagjából, akkor letöltöm az internetről és felrakom. Most át fogjuk tekinteni, mi van akkor, amikor a polgár letöltötte egy akármilyen kisalkalmazás forráskódját, és azt linux alatt telepíteni szándékozik. Úgy megy, hogy először is kibontom a letöltött "xearth-1.1.tar.gz" nevű állományt és elolvasom az INSTALL nevű dokumentumot. Azt mondja, hogy ha az én rendszerem nem nyújtja a "random()", "srandom()" és/vagy "setpriority()" könyvtári funkciókat, akkor az "Imakefile" nevű állományt megfelelőképpen módosítanom kell. Utána lefuttatom az xmkmf-et, és így az "Imakefile-ból" "makefile-t" csinálok. Most kiadom a "make all" parancsot, miáltal létrejön a végrehajtható állomány, persze az is lehet, hogy nem jön létre, hanem a make a nemtetszését fejezi ki a makefile-nak azokkal a soraival kapcsolatban, amelyek az XCOMM szóval kezdődnek. Ez esetben valami olyasmit kell csinálnom, hogy egrep -v ^XCOMM < Makefile > junk ; mv junk Makefile ezzel kiszórom az XCOMM-mal kezdődő sorokat, újrafuttatom a make-et és csuhaj. Persze az se kizárt, hogy a linker a "random", a "srandom", és/vagy a "setpriority" definiálatlan voltára panaszkodik, ez esetben valószínűleg az lesz a megoldás, hogy az Imakefile "DEFINES =" sorába beírom azt, hogy "DNO_RANDOM" és/vagy azt, hogy "DNO_SETPRIORITY", és az egészet újrakezdem az elejétől. Végül, ha már minden sima, jön a "make install" és a "make install.man", miáltal a program is és a dokumentációja is a helyére kerül. Xearth egyébként létezik Windows alá is, egy magányos exéből áll, telepíteni se kell, elindítjuk, működik. Ott a földgömb a munkaasztalon. Fentieket azért írtam le, mert gyakorlati szempontból ebben áll a különbség a Windows és a GNU/Linux között. Nem abban, hogy a linux ingyenes, meg nem is abban, hogy nehezebben használható, mint a Windows, ez ugyanis hülyeség. Az irodai felhasználónak annyit kell tudnia, hogy a munkaasztal melyik sarkában keresse a szövegszerkesztő vagy a táblázatkezelő ikonját, arra rákattint, a program meg elindul. Viszont a linuxot futtató gépek mellé rendszergazda kell, magasan képzett és jól fizetett, szép szál legény, aki a mi törékeny világunkat Atlaszként a vállára veszi. (Atlasz ismeretes módon titán volt, neve a görög atlénai szóból származik, jelentése "a hatalmas teherviselő", ami korunkban egyértelműen a rendszergazda délceg alakjára utal.) Kis vállalathoz, már néhány számítógép mellé is rendszergazda kell. Az ő bére majd hozzá fog jönni a TCO-hoz (total cost of ownership, az informatikai rendszerek fenntartásának teljes költsége), és ha azt kiszámoljuk, esetleg majd csodálkozunk. De hát az élet ilyen. A linux mint erogén zóna Miután kiválasztottuk a telepítendő alkalmazásokat, csak a cédék cserélgetése a dolgunk, közben meg lehet bámulni a dokumentációt. Dobozos termék, tehát teljes SuSE-csomag, ami az üzletekbe szokott kerülni, eddig még nem volt a kezemben, most látok először ilyet. Tartalma lenyűgöző, két vaskos kötet van a konténerben, együttes terjedelmük csaknem ezer oldal. Az egyik a felhasználói kézikönyv, egy alapszintű, nagyon gyakorlatias és természetesen SuSE-specifikus linux-tankönyv. Eligazít a telepítést, a rendszer és a grafikus környezet beállításait illetően, szól a különféle alkalmazásokról, a legvégén pedig elmondja a könyvtárszerkezetről, a karakteres shellről és a GNU/Linux segédprogramokról a minimumot; természetesen a utilityk túlnyomó többsége szóba se kerül. A másik a rendszerkézikönyv, ez is a telepítéssel és a rendszerbeállításokkal kezdi, csak jóval mélyebben szánt, a harmadik harmadában pedig a hálózatokkal foglalkozik. Szükségem is lesz rá, hajaj, de menynyire. Föntebb írtam, hogy a SuSE Linux 7.3 olyan volt, mintha direkt az Omnibookra írták volna. Hát a 8.1 nem olyan. Az előbbinél elvtársi kapcsolat látszott fennállni a BIOS meg az oprendszer között, most semmi effélét nem látok. Ha azt szeretném, hogy a processzornak nevezett villanyrezsó hűljön ki, akkor az egész vándorcirkuszt le kell állítanom. Ami, legalábbis az előzmények ismeretében, egy téboly. Hogy mégsem takarítom le a rendszert most azonnal, és nem teszem vissza a 7.3-as verziót, az azért van, mert összekábeleztem a mobilomat a COM1-gyel, azt mondtam a rendszernek, hogy ez itten egy szokványos modem, ő elhitte, és néhány másodperc múlva be is léptünk az internetbe a mobilon át. Ez pedig fontos, mert ha legközelebb elutazom, Psion híján az Omnibookot leszek kénytelen elvinni magammal, azaz elemi igény, hogy konkrétan az általam használt mobiltelefon révén szót értsen a külvilággal. Ez most működik, a 7.3-mal nem működött. Ezért képzelhető el (most még legalábbis), hogy a 8.1-es változat a gépen marad. Amúgy erre nem volna semmi ok. Elmentem a SuSE sajtótájékoztatójára, ahol a magyar nyelvű SuSE 8.1-et bejelentették, ott hallottam, hogy az ADSL-kapcsolat felépítése néhány milliomod másodperc csupán. Írtam föntebb, hogy szoftverügyekben irracionálisan, mondhatni kórosan optimista vagyok, ettől a közléstől mégis felállt a hátamon a szőr, mert előre láttam, hogy sok-sok gondom lesz hamarosan. Nekem ugyanis nincs rendszergazdám, cégem kétszemélyes, ha felvennék valakit e célra, az egyből ötvenszázalékos létszámnövekedést jelentene, nem tudnám hova tenni a pofa íróasztalát, sőt széket se tudnék adni neki. Az történne tehát, hogy ez a titáni lény - a rendszergazda - álldogálna a hall sarkában, és inná a sörömet. Most pedig egy levél következik. * To: [email protected] Subject: power management, pcmcia, adsl -text follows this line- Kedves Gábor, van két problémám, ezek korábban, mármint a 7.3 alatt nem voltak. Tulajdonképp a 8.0 alatt se, csak most bukkantak elő. Viszont nem nagyon lehet együtt élni velük. Az egyik az energiakezelés. Nálam az ACPI rendszer működne, de nem működik. APM-támogatás a kernelemben nincs is, a /var/log/boot.msg-ben az ACPI-ra utaló bejegyzéseket látok, az utolsó az, hogy ACPI: MADT not present Nem tudom, mi ez, de bizonyára nem jelent semmi jót. Problémám lényege egyébként abban áll, hogy nem lehet a rendszer futását felfüggeszteni. A megjelenítő lekapcsol a BIOS-ban megadott idő után, viszont suspend nincs. A 7.3 és a 8.0 alatt a gép power gombja felfüggesztette, illetve újraélesztette a rendszert, most teljesen hatástalan. Minden hatástalan, a fedél lecsukása is. HP Omnibook XE2-t használok, benne Phoenix BIOS. A rendszerkézikönyv alapján eljutottam az "/etc/sysconfig/powermanagement" nevű állományig, amiben például az ACPI démon változóinak kellene lenniük, legalábbis a könyv szerint, viszont abban az APM démon változói találhatók. Tehát a rendszer az ACPI-t aktiválja, de az APM démonhoz vannak startup opciói. És persze a sysconfig szerkesztőben a Power-Management menüpont alatt is az apmd-hez vezet az út. Vagyis az én rendszerem energiakezelése olyan kentaur, ami felül nem ember, alul nem ló. Az akkumulátor-szintjelző azt mondja, hogy "A számítógépen az ACPI- támogatás csak részlegesen van engedélyezve. Az ACPI be van kapcsolva, de néhány alopciója nem. Ellenőrizze, hogy legalább az 'AC Adaptor' és 'Con-trol Method Battery' opciók be legyenek kapcsolva, majd fordítsa újra a kernelt." Egyfelől fogalmam sincs, hol lehet ezeket az opciókat bekapcsolni, másfelől nem szeretném újrafordítani a kernelt. Majd egyszer, ha nagyon muszáj, de nem így karácsony előtt. Én csak azt szeretném, ha működnének azok a dolgok, amelyek a SuSE Linux korábbi változatai alatt problémamentesen működtek, így például a kikapcsológomb. Ennyit az energiakezelésről, most jön a nagyobbik gondom. Nem működik a PCMCIA hálózati kártyám, ergo nincs PPPoE, vagyis ADSL. A SuSE Linux 7.3 alatt ezzel se volt semmi probléma, most van. Részletezem. A "crdctl ident" parancs hatására korrekt információt kapok a kártyáról, "Socket 1: product info: 3Com Corporation, 3CCFE575CT, LAN Cardbus Card, 004 manfid: 0x0101, 0x5257 function: 6 (network)" Viszont a "/var/log/messages" állományban az van, hogy "insmod: /lib/ modules/2.4.19-4GB/kernel/drivers/ net/ 3c59x.0: init_module: No such device". Aztán: "insmod eth-pcmcia-0 failed". Majd: "pppd[413] unrecognized option 'eth-pcmcia-0". Így aztán az internet naplófájljában azt lehet látni, hogy "failed to bring eth-pcmcia-0 up". Lenint idézve bátorkodom feltenni a kérdést: mi a teendő? 2002. november 27. szerda, 05:35 Üdvözlettel: Váncsa István mailto:[email protected] mailto:[email protected] * A kérdés továbbra is nyitott. Azóta, ha tehetem, folyamatosan turkálom a rendszerben és a neten föllelhető információ végtelennek tűnő halmazát, hátha rájövök valamire. Persze aki linuxot futtat (és nincs rendszergazdája), az mindenképp ezt műveli, hiszen valójában épp azért használ linuxot, hogy egyre többet tudjon róla, és ezáltal a gyönyör felhőbe vesző ormait naponta hódíthassa meg. Megmagyarázom. Már az alsó tagozatban is tanuljuk, vagy már az óvodában is, hogy az emberi lény nem az izomereje és az ügyessége révén tartja fenn és védi meg magát ezen a világon, hanem intellektuálisan. A környezet, amelyben él, fölöttébb veszedelmes, de ő képes ezt a környezetet uralni, mégpedig oly módon, hogy megtud róla mindent, ami megtudható. A környezet fölötti hatalmának alapja tehát a tudás. Ezt a hatalmat a tudásanyag bővülése, vagyis a megismerés erősíti, s így az emberi lény létbiztonságát, és az ő leszármazottainak a létbiztonságát fokozza, azaz olyan sikerélményt jelent, ami a lét- és fajfenntartással szorosan összefügg. Márpedig a lét- és fajfenntartással kapcsolatos sikerek gyönyörérzettel szoktak járni, lásd szex, ergo a megismerés is gyönyörérzettel jár, nem pont olyannal, mint a szex, de intenzívvel. (A fentiek érvényességéből mit se von le az a körülmény, hogy ezt a fajta gyönyört sokan nem ismerik. A szex se jön össze mindenkinek.) Ha tehát a linuxot futtató humán egyed a permanens ismeretszerzés állapotában van, ahogy azt fentebb írtuk, akkor ő a szűnni nem akaró orgazmust éli át. Jó, közben az insmod nem tölti be a hálózati kártyához tartozó modult. Kit zavar. Váncsa István Nyomtatható verzió   Küldje tovább e-mailben   Hozzászólások