2000. év 52. szám
December elsején ülök le írni ezt a naplójegyzetet, azon a szent napon, amikor az ártatlanabb lelkek kezdik úgy érezni, hogy nekik már most nagyon elegük van az egész karácsonyi hercehurcából, noha az még több mint három hétig fog tartani, ők ezt ki nem bírják semmiképp, erős műanyag kötél beszerzését veszik fontolóra és a csillárkampó teherbírását számolgatják. Nálunk viszont nem ez van, hanem örömünnep, új gép állt a házhoz, Varuna pedig hazatért az intenzívről, együtt a család. Ettől függetlenül most a Psion netBookon dolgozom, még mindig nálam van ez a jószág, és minél tovább van itt, annál szomorúbban gondolok arra, hogy Dés Tamás előbb-utóbb mégiscsak elküldi hozzám a pribékjeit, egy hajnalon majd megáll a lefüggönyözött fekete autó a ház előtt, kiszállnak belőle a bőrkabátosok, berobbantják az ajtómat, a netBookot kirángatják mellőlem az ágyból, bilincsbe verik és elhurcolják. Egyébként csakugyan nem lehetetlen, hogy a dolgozó ember berakja a netBookot a párnája alá, és ha éjnek évadján valami eszébe jut, előkapja és dolgozik. Persze a netBook az ágy alatt is elvan, a spájzban is, továbbá kiválóan megfelel a billegő konyhaszekrény lába alá, s ha ebünk labdázni akar, nyugodtan dobálhatjuk neki a netBookot, ez ugyanis elég könnyű ahhoz, hogy a közepes méretű kutya is játszi könnyedséggel kapja el a levegőben. Egyetlen hibája van, hogy cédéromot nem fogad; ha azt is lehetne kapcsolni hozzá - és mellesleg ha nem írnám ezeket a naplójegyzeteket a Számítástechnikának -, akkor egyszerűen nem volna okom arra, hogy ezen kívül bármilyen további számítógépet tartsak a háznál.
Viszont, tekintettel a körülményekre, mégiscsak van rá okom, az élet pedig ennek megfelelően küzdelmes kissé, sőt néha kifejezetten drámai, de persze ettől gyönyörű. Vagy nem ettől. Mindegy.
 |
| 1. kép Az Illustrator továbbra is messze van a nála jóval olcsóbb CorelDRAW színvonalától, de már nem annyira reménytelen a dolog, mint eddig |
Vettem tehát egy új gépet, nem én használom majd, hanem az alkalmazottam, egy jóravaló proletár asszony, neki pedig egyszerű és megbízható irodai gépre van szüksége, annyira egyszerűre és annyira megbízhatóra, amilyen valójában nincs is, mindamellett próbálkozunk. Azért van, ugyebár, a szaksajtó, hogy ilyen esetekben útbaigazítsa az embert, s lám, a (magyar) PC Worldben épp akkor jelenik meg egy teszt az irodai használatra való pécékről, amikor épp szükségem van rá; nem egy hónappal előbb, nem egy hónappal később, hanem akkor.
Tehát nézzük: van a tesztben tizenegy gép, ebből öt fajtiszta, úgymint Compaq, Dell, DTK, NEC és Olivetti. A teszt készítői mellesleg eltűnődnek a neves és névtelen gépek közötti minőségi differencián, és úgy vélik, ma már nincs ilyen, viszont az én tapasztalataim ezzel nem mindenben vágnak egybe, ha szabad kellő tapintattal fogalmaznom, úgyhogy hadd legyek én e tekintetben konzervatív.
 |
| 2. kép A Win32 alatt futó Gimp még mindig nem végfelhasználóknak való, egyebek között ez a kép se benne készült, hanem Micrografx Simply3D-ben, mintegy fél perc alatt |
Tehát: a Dell és a Compaq drága, mellesleg kell szövegszerkesztéshez 800 megahertzes Pentium III? Kell a fenéket, így maradt három versenyző, ebből a DTK a legolcsóbb, noha amúgy mindene a helyén van, merevlemeze rendes méretű és jópofa billentyűzetet adnak hozzá különféle extra gombokkal, közülük az egyik hibernálja a rendszert, a másik standby állapotba bűvöli, a harmadik emailt küld, a negyedik pedig internetes-multimédiás funkciókkal ruházza fel a numerikus billentyűzetet - ugyan ennek különösebb jelentősége nincs, ezzel együtt úgy döntök, DTK.
Volna ugyan egy másik jelölt, nem a telivérek közül való, hanem a Pilot-Comp istállójából, és azért tetszik, mert preinstallált Linux és StarOffice van rajta, ami rendkívül rokonszenves dolog és pártolandó. Sajnos azonban az alkalmazott, aki ezen a gépen fog dolgozni, nem annyira finom lélek, hogy díjazza a fönt jelzett szempontjaimat, továbbá ő nemcsak alkalmazott, hanem feleség is, és ez a körülmény a Pilot-Comp nemes és példamutató kezdeményezésének az esélyeit a mi köreinkben elkaszálja. Szomorú, de így megy ez.
Marad tehát a DTK.
Felhívom a forgalmazóját, kiderül, hogy a gépet a lapban közöltekhez képest kábé kétszer akkora (15 gigás) merevlemezzel és ezzel együtt olcsóbban adják, így aztán még a tervezettnél is sokkal nagyobb az öröm. Persze nem 64 mega RAM-mal kérem, hanem 128-cal, közben eszembe jut egy valamikori szuperszámítógép, amely szintén 128 mega RAM-mal volt ellátva, de nem gyalog vitték föl az emeletre, hanem daruval, és az elhelyezéséhez falat kellett bontani. Most volt, szinte tegnap.
Modem ugyan nincs a DTK-ban, de nem is hiányzik, itthon minden sarokban találni egy modemet, külsőt is, belsőt is, amilyen csak kell, most speciel belsőt használunk, ugyanis ennél a gépnél az egyik soros port nem jön ki hátul, hanem csak egy pattanást képez az alaplapon, ez tehát olyan kapu, ami nem kapu. Más megközelítésben úgy mondanám, ez valamifajta informatikai rejtettheréjűség, egy harmadik megközelítésben pedig olyan, mint ha a bal szemem nem a koponyámban e célra kiképzett és a szabadba nyíló foglalatban helyezkedne el, hanem a hasüregemben tartanám és ott, a tök sötétben pillognék vele.
Benyomok tehát egy modemet a gépbe és közben megcsodálom a belsejét, ettől viszont úgy érzem magam, mint amikor először főztem polipot. Az ember, ugye, ki akarja belezni a polipot, mielőtt fazékba rakná, és zavarba jön, mert a polip teljes egészében tömör, makulátlan, tiszta fehér húsból áll, alkatrészei jóformán nincsenek. Ahogy ennek a gépnek sincsenek, teljesen üres a doboz, még kábelek se kígyóznak benne, mi kerül ezen annyiba? És mitől működik?
 |
| 3. kép Két VMWare munkaállomást látunk, az egyik Linuxot futtat,
a másikon Windows NT 4.0 alatt éppen WordPerfect 8 dolgozik és a jelen szöveg olvasható benne; kissé balra a Windows 2000 Task Managere látható, státussorából le lehet olvasni, hogy a memóriafoglaltság e pillanatban 442976 kilobájt, azaz Varuna 512 megás RAM-jában még így is tágas legelők maradnak üresen |
Operációs rendszer sincsen rajta, noha a tesztben szereplő gépen volt, nyilván nem igényli a piac. Én nem vagyok a piac, én bizony igényelném, már csak azért is, hogy lássam, mit veszek.
Így mindig utólag derül ki, az ember meg csak csodálkozik.
A W2K egyetlen kéjes csusszanással megy föl a gépre, természetesen helyből lát mindent, a ZIP meghajtó kivételével, az a Windows számára továbbra is ritka, különleges, ezoterikus eszközként jelenik, pontosabban nem jelenik meg, nem baj, letöltöm hozzá a drivert és dolgozunk.
Nagyon érdekes jelenséget tapasztalok.
Állománykezelés közben a rendszer hosszabb-rövidebb időre kimerevedik, és ezt sajnos eléggé gyakran teszi. Ilyenkor a grafikus felület teljes egészében csonttá dermed, közben múlik az idő, aztán egyszer csak megvillan a merevlemez-aktivitást jelző LED, és a tetszhalálából föltámadó rendszer virgoncan izeg-mozog, mintha semmi nem történt volna. Holott egyébként a munkaidejének legalább a húsz százalékát katatóniában szereti tölteni, persze csak akkor, ha noszogatom. Ha nem nyúlok hozzá, akkor békésen elvan magában, tűnődik, meditál, a lét végső dolgairól töpreng.
Ez a gép tökéletesen passzol a környezethez, ahová érkezett. Mekkora szerencse, hogy nem valamifajta unalmas, nyárspolgári jószágot sodort mellém a gondviselés, valami kilógó nyelvű strébert, aki lelkesen pedálozik ugyan, de nincs egyénisége, nincs benne lélek, szín, fantázia, mi a fenét kezdenék én egy olyannal, ugyebár.
Hát ez nem olyan.
És, persze, Varuna se olyan, ő, szegénykém, két teljes hetet töltött a kórházban, közben gondoltam is, hogy meg kéne látogatnom, esetleg vihetnék neki narancsot meg gyümölcslevet, de aztán mégse. Orvosa akként nyilatkozott, hogy a SCSI vezérlő rosszul látta az első SCSI merevlemezt, kékfrankos rozé helyett zöldszilvániként azonosította, most ez kijavítva, ergo telepítünk. Ugyan a szervizben tettek rá egy W2K-t, el is indul vele, viszont én azt most kihajítom, majd pedig a magam gusztusa szerint újratelepítem a saját W2K példányomat. Be is dugom a cédét a gépbe, újraindítok, azt mondja, hogy: Setup is loading files (Machine Identification Data)... - eddig sikerült eljutni.
Áll, mint Bálám szamara a hegytetőn.
Ez nem lehet igaz.
Normális körülmények között, persze, nem törődnék a dologgal, ha leállt, leállt, majd újraindítom, az-tán minden jó lesz, de hát normális körülményekről szó sincsen. Ez a gép már évekkel rövidítette meg az életemet, mígnem elvittem tudós emberekhez, ők hetekig tanakodtak fölötte, végül a problémát felismerték, elhárították, ha most se fog működni, akkor keresek én is egy jó masszív csillárkampót és kötöm fel rá magamat íziben.
De persze működni fog, a gondviselés már csak dramaturgiai megfontolásból se teheti meg, hogy a többszörösen kicsontozott poénokat kezdje eladni megint, ebből nagyon púpos librettó állna össze, én viszont bízom a gondviselés színpadi érzékében.
Úgyhogy kezdjük csak elölről és minden nagyon slágfertig lesz, kétség nem férhet hozzá.
És csakugyan: zökkenőmentesen fölmegy a rendszer, a gépek látják egymást, ezzel együtt a hálózat nem működik. Ha netán valamelyik hálózati meghajtóhoz nyúlnék, abból hosszan tartó, súlyos merevedés fakad, mégpedig az a homokórás fajta, ami üres, fehér falak előtt dacol a sivatag forró leheletével, az ember nem is tudja, hogy most Ca-mus-t kezdje-e olvasni vagy inkább kuszkuszt főzzön, vagy szegődjön el tevehajcsárnak Észak-Afrikába. Egyébként néha sikerül az illető meghajtó tartalmát megjeleníteni, néha nem, sőt egyszer másolni is tudtam a két gép között, de csak akkor és soha többé.
 |
| 4. kép A BeOS, eddigi tapasztalataim szerint, kényesebb a hardverre, mint a W2K, tehát Varuna fizikai állapotát jól fel tudom becsülni általa. Csak ezért van itt és semmi másért |
Ez azért új, mert korábbi tapasztalataim szerint egy hálózati kapcsolat vagy működik, vagy nem működik, olyan nincsen, hogy félig. Félig működni az infrakapcsolat szokott a W2K és az EPOC között, ilyenkor az van, hogy a két gép látja egymást, sőt a W2K azt is tudja, hogy egy EPOC géppel néz farkasszemet, de ez minden. Állománycsere vagy ilyesmi sehol. Most is telepítettem egy Red Snake madzagot, hozzá a drivert, ott a tálcán az ikonocska, mely szerint Symbian EPOC rendszer a láthatáron, de persze kopuláció, az nem folyik. Viszont ehhez hozzá vagyok szokva, így volt eddig is, így lesz ezután is, továbbá ezt a problémát a megfelelő villanydrótok célirányos közbeiktatásával áthidalhatom.
De mi az Istent kezdjek a hálózattal?
Amíg ezt kitalálom, addig is telepítem a nyomtatót és az Iomega drivert a belső ZIP meghajtóhoz, a telepítés sikeres, elindulnak az Iomega segédprogramjai, viszont nincs ZIP meghajtóm.
A rendszer egyáltalán semmifajta ZIP meghajtót nem lát.
Leszedem a drivert és újratelepítem, meghajtó csak nincs. A próba kedvéért leakasztom a DTK-ról a külső ZIP meghajtót, idehozom és rádugom Varuna párhuzamos portjára, mit ad Isten, az rögtön megjelenik.
Más szóval apróbb orvosi műhiba történt, operáció közben kihúzkodták a paciens beleit és a végén nem dugdosták őket vissza.
Mindenesetre Varuna a maga módján egyelőre működni látszik, bár egy röpke kék halált már indulásként sikerül bemutatnia, mellesleg újfajtát, page fault in nonpaged area, vagy valami ehhez hasonló, korábban ilyen még nem volt, örülök neki. Vannak továbbá kecses kis elhasalások, hol ez nyúlik ki, hol amaz, olykor az operációs rendszer olyan kitüntetett részei is eltaknyolnak, mint aminő például a Computer Management, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy ki sem lőhetők. This program cannot be closed. If it is being debugged, please resume it or close the debugger first - írja ki, magyarán nincs módom a kimerevedett ablakokat eltüntetni, újra kell indítanom.
Megtörténik, utána a Computer Management el se indul. Ez nagyon érdekes, még ilyen se volt, de hát mindent el kell kezdeni valahogy. Újraindítok megint, közben áldom a netBookot és nemkülönben Dés Tamást, aki továbbra sem küldte nyakamra a fogdmegjeit, miáltal nyugodtan írogatom ezt a szöveget, Varuna pedig azt csinál közben, amit akar.
Egyelőre azt akarja, hogy a Computer Management ne legyen elérhető; alaposabban megnézve azt látom, hogy ennek az izének még rendes ikonja sincsen, azt is elvitte a cica, és ha ellenőrzöm a tulajdonságait, az van odaírva, hogy nem egy valid shortcut ez, nem bizony.
Most akkor mi a fene legyen?
Nyilván nem szerencsés, ha így marad, minthogy emberi számítás szerint holnapután se jövök rá, mit lehet vele kezdeni, a legszimplább tehát, ha újra felküldöm a rendszert, amíg még nem késő. Közben én csendesen kapirgálok a netBookon, a lényeg az, hogy készül a cikk, a többi nem számít.
Fel is küldöm, az lesz az eredmény, hogy a két gép valamelyest szóba elegyedik egymással, a jelenséget működő hálózatnak egyelőre nem minősítem, mindamellett történik valami. Pár száz megabájt átmegy Varunáról a DTK-ra, nagyon lassan és leállásokkal, de csordogál.
Azért ez egy őrület, mondanám más helyzetben, de most nem mondom, a tárgyilagos érdeklődés teljes hiányában nézem, mi folyik. Mindenesetre az több mint valószínű, hogy itt valami el van toszva, ámbár elképzelni se tudom, mi lehet az. Mindkét gépben van hálózati kártya, az operációs rendszer a kártyát mindkét oldalon helyesen ismeri fel, ezen kártyák az e célra rendszeresített madzaggal össze vannak kötve, a megfelelő protokollok telepítve, a gépek kölcsönösen látják egymást, akkor mi a baj?
Majd kiderül, ezzel együtt Varuna önmagát múlja felül, fut rajta az Adobe Illustrator 9.0 (1. kép), a Gimp (2. kép), sőt egyszerre fut a Windows NT 4.0 és a Linux, mégpe-
dig a Windows 2000 egy-egy ablakában, a VMWare által létrehozott virtuális gépeken (3. kép). A VMWare-ről ez év márciusában volt már itt szó, meg még lesz is, most csak annyit, hogy elég különös élmény, amikor az ember három különböző operációs rendszert futtat egyidejűleg ugyanazon a gépen, pláne, ha össze se omlanak, bár ezt jobb, ha nem kiabálom el. Mindamellett most még a BeOS is működni látszik (4. kép), aztán majd eldől, mi lesz.
*
Közben egyre kevesebb gépelési hibával dolgozom a netBookon, hozzászoktam a billentyűzetéhez, ami természetszerűleg szűkös, emellett igen lágy, miáltal a "lágy" szó esetleg "oléágay"-két jelenik meg a monitoron, legalábbis eleinte. Aztán ez elmúlik, viszont az ember rájön, hogy ez a gép (mű)bőrbe van kötve, mint egy könyv, szaga az ódon postástáskáéra emlékeztet, megjelenését angolosan kopottas, mértéktartó elegancia jellemzi, olyan, mint valami régi, de nagyon kényelmes klubfotel. Nem bizsu tehát, nem is valami csillogó-füttyögő ketyere, hanem olyan dolog, ami egy komoly, hagyománytisztelő úriember íróasztalán is joggal kaphat helyet. Már kezdek kacérkodni a gondolattal, hogy én ezt vissza bizony nem adom, küldjenek egy számlát, átutalom a pénzt, és annyi, csak egyetlen dolog, a cédé hiánya riaszt. Eredeti foglalkozásom jellegénél fogva számomra egy áldás, hogy cédén hozzájuthatok különféle archív anyagokhoz és referenciákhoz, ezeknek a használatáról nem akarok, de nem is tudnék lemondani, ha tehát bezárnak, mondjuk, egy elmegyógyintézetbe, akkor a netBook mellé vinnem kell magammal egy notebookot is, aminek van cédémeghajtója, ebből aztán a vak is látná, hogy végre a legjobb helyen vagyok.
Bárhogy is nézzük, nehéz dolgok ezek.
Van továbbá ez a nagyon érdekes kiadó, az Arcanum, amely éppúgy a piacról él, mint akárki más, és ehhez képest a nagyérdeműt időnként meglepi, időnként pedig döbbenetes dolgokkal ejti ámulatba. Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című monumentális vállalkozása önmagában véve is merőben valószínűtlen jelenség, legalábbis mai szemmel nézve, de ugyanezt cédén látni, egy boltban, különféle hangkártyák meg botkormányok között egészen elképesztő.
Ne essen kétségbe az olvasó, ha most jön rá, hogy nem is tudja, ki az a Szinnyei és mit csinált, sokan vannak így ezzel, mellesleg Szinnyei a spenótban is csak lábjegyzetként fordul elő. (Spenót: A magyar irodalom története I-VI., Akadémiai Kiadó, nevét borítójának jellegze-tes színe után kapta.) Szerb Antal Magyar irodalomtörténetében csak Szinnyei Ferenc (Szinnyei József fia) bukkan fel két hivatkozással. Horváth János viszont említi Szinnyei Józsefet, ekként: "...csak nemrégen fejeződött be Szinnyei József 14 kötetes, megbecsülhetetlen írói lexikona, mely immár közel 30000 magyar íróról számol be egy hangyamunkásságú életáldozat halhatatlan eredményeként". (A magyar irodalom fejlődéstörténete, Akadémiai, 1976. p. 158.)
Egyelőre akkor ennyit arról, hogy a "halhatatlan" szó mit jelent; most nézzük, mit jelent az, hogy "író".
Szinnyei egy alapjában véve modern szemléletet képviselve úgy dönt, nem ő fogja definiálni, ki író és ki nem. Számára író az, akinek bármikor, bárhol és bármiről bármije megjelent nyomtatásban, így például író Aczél László magyar királyi tanfelügyelő, aki Az ugocsamegyei tankerület népoktatásának 1882. évi állapota címmel Szatmáron, 1883-ban tett közzé nyil-
ván igen értékes megállapításokat; ugyancsak írónak minősül "Zsoldos Ferencz m. kir. honvédszázados és szaktanár a Ludovika Akadémián, később alezredes, beosztva a honvédelmi ministeriumba. Munkája: Tereptan és tereprajztan. Bpest, 1875.", végezetül messzemenően írónak tekintetik Lázár Vincze (szárhegyi gróf), éspedig azon az alapon, hogy egyszer volt neki egy "Czikke a Vadász- és Versenylapban (1871. Halászat Erdély vizeiben)".
Így aztán nem csodálható, hogy a kész mű tizennégy kötetből áll, terjedelme 651 és 1/4 ív, és 29553 úgynevezett író életrajzát s munkásságának könyvészeti jegyzékét tartalmazza. Adatainak pontossá-gát nem áll módomban megbecsülni, viszont azt tudom, hogy a sok-kal kisebb adatállománnyal dolgozó MÚOSZ-évkönyv folyton tele van hibával, az irodalmi lexikonról már nem is beszélve, annak a legutóbbi cédés verziója szerint például méltatlan személyem az Élet és Irodalom szerkesztője volt. Mindezt, persze, korszerű technológiai háttérre támaszkodva sikerül összehozni, Szinnyei viszont tollal és téntával dolgozott mintegy negyedszázadon át, gyakorlatilag szünet nélkül és mindenfajta anyagi ellenszolgáltatás reménye híján, csupáncsak azért, mert úgy gondolta, e könyvnek léteznie kell. Ma az ilyesféle alakok hamar bekerülnek a rácsos ágyba, viszont a múlt században még nem okvetlenül tekintették perfekt őrültnek azt az embert, aki az egész életét alárendelte egy olyan célnak, amelynek a hasznossága nem közvetlenül belátható. Egyébként Szinynyei munkájának hasznos volta közvetetten se látható be, igen nehéz
elgondolni az életnek egy oly nehéz pillanatát, amelyben segítségért a Magyar írók élete és munkái tizennégy kötetéhez folyamodunk. E mű birtoklása tisztán esztétikai gyönyörérzetet okoz, amennyiben a XIX. század csodálatos és utánozhatatlan humán tudományosságának valami egészen vegytiszta formáját képviseli, egy olyan tudományosságét, amit ma néhány ember döbbenten csodál, az óriási többség pedig azt se tudja, hogy létezett.
Váncsa István
