Szép, holt betűk 2002. év 48. szám A szerző az Adobe InDesign 2.0-s változatának örvend, és ezzel összefüggésben a könyvpiacról, a csíkos iszapteknős ülepéről, valamint a hamburgerbe kerülő marhákról is vannak észrevételei. E havi tárgyam az Adobe InDesign 2.0, az egyik legjobb tördelőprogram, sőt talán a legeslegjobb. Ha egyáltalán van hibája, az az, hogy késve jelent meg a piacon, jó évtizeddel azt követően, hogy a világ különféle nyomdáiból a hagyományos szedőgépeket kiszuperálták. Azóta az eszkimó, a grúz és az argentin tördelők éppúgy a QuarkXPresst nyögik, mint az amerikaiak, az albánok és a magyarok, tehát hogy az InDesignt végül is ki fogja használni, az rejtély. Ha egy ekkora embertömeg úgy tudja, hogy "a" tördelőprogramot QuarkXPressnek hívják, akkor annak hívják. A változás azért sem igazán valószínű, mert az ügyben érintettek zömének életében az egyetlen és meg nem ismételhető intellektuális csúcsteljesítmény a QuarkXPress használatának (részleges) megtanulása volt. (Amúgy persze a tördelők egy része kifejezetten éles eszű, érdeklődő, tájékozott ember, más részük viszont nem annyira. Mellesleg a politikai államtitkárokkal, a mozdonyvezetőkkel, a rendszeradminisztrátorokkal és a főszerkesztő-helyettesekkel is így van ez.) Az ifjakat pedig azért nem lehet eleve az InDesign 2.0-ra idomítani, mert hiszen a szerkesztőségek, a kiadók, a reklámstúdiók és a nyomdák QuarkXPresst, közelebbről általában QuarkXPress 4.1-et használnak, tehát itt annak nő fű, aki a Quarkhoz ért. A kör bezárulni látszik, mégse felejtsük el, hogy az Adobe a DTP-piac három szegmense (képszerkesztés, rajzolás, kiadványszerkesztés) közül kettőben méltán piacvezetőnek számít, az InDesign 2.0-val pedig igen professzionális, gyors, hatékony és precíz terméket hozott össze. Némelyek (ők sokan vannak, habár korántsem elegen) azt mondják, az InDesign 2.0 jobb, mint a QuarkXPress 5.0. Én nem mondom, mert a piacon ez, mint tudjuk, nem szempont. Mármint hogy mi a jobb, mi nem. Egyébként pedig mindig az a jobb, amit valamely illetékes döntéshozó éppen jobbnak lát. Ha például a saját célomra választanék alkalmazást, mert a továbbiakban a laptervezők keserű kenyerét kívánnám enni, akkor én volnék az illetékes döntéshozó, és e minőségemben tétovázás nélkül azt mondanám, hogy InDesign. Legalább hét megfontolás szólna az InDesign mellett, már ha komolyabban győzködnöm kéne önmagamat. Az első volna a táblázatok, a második a hosszú dokumentumok kezelése, a harmadik az InDesign 2.0 által megvalósított tipográfiai kontroll, a negyedik az OpenType betűtípusok használata, az ötödik a transzparencia, a hatodik az InDesign 2.0 és a Photoshop/Illustrator páros közötti bensőséges kapcsolat és nagymérvű hasonlóság, a hetedik pe- dig az XML-támogatás. Volnának még további érveim, de, mint majd látjuk alább, meg lehet engem győzni ennyivel is. Nulladik megfontolás: avagy a gépben feszít az erő Az InDesign 2.0 (és mellesleg a QuarkXPress 5.0 is) ez év februárjában került a piacra, nyár eleje óta van nálam, úgyhogy elvileg jóval korábban írhattam volna róla. Ez két okból maradt el, elsőbben is azért, mert az InDesign 2.0 a gépemre nem ment föl. Némi tűnődés után arra gondoltam, hogy talán az operációs rendszeremtől idegenkedik, minthogy az egy eredeti, honosítatlan, angol nyelvű XP, a telepíteni kívánt InDesign 2.0 viszont CE-változat, s ennek megfelelően bizonyára globalizációellenes undor él benne minden iránt, ami Amerikára emlékezteti. Nyájas olvasóm most nyilván azt hiszi, ez badarság, de téved, az InDesign 2.0 CE (tapasztalataim szerint legalábbis) csakugyan nem telepíthető eredeti XP alá, viszont a magyarítottra készséggel felkocog. Természetesen Windows és Windows között amúgy nincs különbség, tehát nem igaz, hogy a magyarított XP kevésbé stabil, mint az eredeti, ezt csak én látom így, és persze rosszul látom. De erről majd a következő alkalommal. Most tehát annyi a lényeg, hogy a noteszgépemen eredeti Windows fut, és arra az InDesign 2.0 nem ment fel. Viszont - és itt jön a második oka annak, hogy az InDesign legfrissebb változatával nem foglalkoztam eddig - azzal se értem volna sokat, ha fölmegy. Abban a noteszgépben 192 megabájt RAM van, és nem is lesz benne több, ezzel ugyan az InDesign 2.0 önmagában még működne, de hát egy kiadványszerkesztő használata vagy akárcsak kipróbálása is azt jelenti, hogy fut mellette a Photoshop, sőt esetleg az Illustrator is, továbbá még valamilyen képnézegető, ehhez így együtt kell minimum fél gigabájt. Komoly, professzionális munkához szerintem kell kétszerannyi, azt pedig, amit az Adobe az InDesign 2.0 hardverkövetelményeként feltüntet, elolvasni se érdemes. Ha tehát most mégis írok az InDesign 2.0-ról, az szükségképp azt jelenti, hogy új gép állt a házhoz. Ez egy Dell Optiplex GX260, 1,8 gigahertzes P4 processzorral, 512 mega DDR RAM-mal és a szükséges egyéb dolgokkal, melyek között egy 18 hüvelykes (1280'1024) TFT monitor is akad. Utóbbit öszszevetni semmivel se tudom, mert hasonló méretű és jellegű képződményt hosszasabban bámulni eddig nem volt szerencsém, mindamellett úgy tűnik, a számítástechnika és a szemem kapcsolatában új korszak vette kezdetét. Mostani legjobb meggyőződésem szerint ez a monitor így jó, ahogy van. Végezetül az áru preinstallált operációs rendszerrel, jelesül az XP magyarított változatával érkezett, s ennek legalább két említésre méltó vonzata van. Az egyik, hogy fut alatta az InDesign 2.0, a másikra meg majd visszatérünk. Ennyit az infrastruktúráról, most lássuk magát az InDesignt. Első megfontolás: a táblázatok A tördelőnek sokkal gyakrabban kell táblázatot létrehoznia, mint gondolnánk. Természetesen vannak bizonyos típusú kiadványok, amelyekben táblázat egyáltalán nem fordul elő, ilyenek például a művészeti albumok, a verseskötetek és a klasszikus kínai pornográf regények, máshol mindenütt akadhat egy-egy táblázat, annak a létrehozása pedig babrás és lélekölő. Még az a legjobb, ha a forrásanyag egy Excel- vagy Word-dokumentum, azt a tördelő megnyitja az eredeti alkalmazásban, tab delimited szövegállományként elmenti, a kiadványszerkesztőben létrehoz számára egy szövegkeretet, annyi tabulátort definiál benne, amennyire szüksége lesz, importálja az elmentett anyagot, aztán addig szöszmötöl vele, amíg a dolog valami emberi formát nem kap, vagy amíg ő maga - a művészeti dolgozó - bele nem fásul nagyon. Jobb is, ha nem látjuk, mi történik ilyenkor, mert kissé lehangoló, amikor kecses ifjú hölgyek (mármint a tördelők) kivetkőznek önmagukból, szalonképtelen kifejezéseket használva hangoskodnak, és általában is úgy viselkednek, mint egy médiasztár. Mindamellett ne hibáztassuk őket, mindezt a táblázat teszi. Ha viszont az InDesign 2.0 boldog felhasználói vagyunk, akkor a táblázatot elhelyezzük az oldalon (Place) és annyi. Formázását megőrzött és szerkeszthető táblázatot kaptunk minden babra nélkül. Én próbaképp kerestem egy teniszpálya méretű táblázatot, importáltam, és álmélkodva néztem, hogy az InDesign 2.0 oldalról oldalra továbbviszi, mint a folyó szöveget. Csaknem hihetetlen, amit művel, és persze ezt akkor értékeljük igazán, ha tudjuk, hogy a táblázatok szerkesztése mit jelentett eddig, s hogy emiatt már jó néhány jobb sorsra érdemes ifjú teremtés az alkohol rabjává vált, némelyikük pedig elhagy- ta a szakmát, és azóta is politi-kai pályán bolyong. Mellesleg a Quark nagy csinnadrattával jelentette be az 5.0 táblázatszerkesztő képességeit, de hát az XPress nem tudja a túlméretes táblázatokat oldalról oldalra automatikusan átfolyatni, vagyis ne reméljük, hogy majd ott is egyetlen mozdulattal akár félhektáros alapterületű képződményeket rakunk a helyükre, velük továbbra is sok munka lesz. Második megfontolás: a hosszú dokumentumok Az InDesign 2.0 föntebb méltatott erényeinek örvendezve nyilván eszünkbe jut, hogy az InDesign 2.0 és a Framemaker végül is egy családból való, utóbbi pedig kivételes táblázatszerkesztő képességekkel bír, úgyhogy az InDesignnak volt honnan tanulnia. És minthogy a tanítvány rendre túlszárnyalja az ő mesterét, az InDesign 2.0 is tud olyat, amit a Framemaker nem, amennyiben a táblázaton belüli szöveget képes elforgatni. Egyébként a Framemaker komplex és hosszú, akár sok ezer oldalas dokumentumok készítésére szolgáló monstrum, eredetileg az InDesign poláris ellentéte, minthogy az utóbbi úgy tűnt fel a piacon, mint egy príma rajzolóprogram, amit mellesleg masszív kiadványszerkesztő képességekkel is felruháztak. Viszont könyvszerkesztő eszközei (például tartalomjegyzék és tárgymutató generálása, hogy csak a minimumot említsem) nem voltak egyáltalán. A dolog jelentőségének megértéséhez tekintsük át, hogyan születik a könyv. Úgy születik, hogy a tanár úr titkársága egy adott dátumra megszervezi a könyvbemutatót. "És mi lesz a könyv címe?" Azt még nem tudjuk. "De mégis?" Hát... legyen mondjuk Jancsi és Juliska. A helyiséget az adott időpontra lefoglalják, a plakátok elkészülnek. Egyszer aztán a tanár úrnak is eszébe jut, hogy a dátum közeledik, ekkor szárnyas szavakat szól a tanítványaihoz, ekként: "Maguk most elmennek és összeszednek nekem minden anyagot arról a miafenéről, tudják, arról a hogyishívjákról, arról." A tanítványok összeszednek ezt-azt, leírják, még ki is printelik, lesz belőle egy nagy paksaméta. "Miről szól ez a könyv?", kérdezi a tanár úr, amikor elébe rakják. A vasútreform és a szociolingvisztika összefüggéseiről. "És ezt én írtam... őrület, hogy mi mindenhez értek!", mondja a tanár úr, és az első oldal tetejére odaírja a nevét. Ebből kell a tördelőnek könyvet csinálnia. Mármost az InDesign 2.0 kérésre állományok bármilyen kiterjedt halmazát listába szedi, egységesen oldalszámozza, alkalmazza rájuk a megfelelő stílusokat és színeket, majd egyben nyomtatja vagy PDF-be exportálja, ezzel megvan a könyv, legalábbis formailag, a tartalmi oldal senkit nem érdekel. Ami érdekes, az az, hogy mindezt a QuarkXPressben vagy az InDesign 2.0-ban egyszerűbb-e elvégezni, s a szakmai közvélekedés hajlik afelé, hogy az utóbbiban. Harmadik megfontolás: tipográfiai kontroll Húsz évvel ezelőtt a könyvek tipográfiai színvonala a szedők és a kiadóban dolgozó műszaki szerkesztők szakmai felkészültségétől függött, és ez a színvonal (innen nézve legalábbis) úgy általában tiszteletreméltóan magas volt. Manapság a könyvek tipográfiai színvonala elsősorban a DTP-alkalmazások jellemzőitől függ, és voltaképp lehetne rosszabb is. Másképpen fogalmazva: a világot mostanság elöntő nyomdai termékek tömege azért olyan, amilyen, és nem sokkal rondább, mert a fejlesztők a nagy DTP-alkalmazásokba beépítik egy elsüllyedt világ szakmai ismereteinek és esztétikai normáinak azt a hányadát, ami beépíthető. Ez valójában 1990-ben kezdődött, amikor a QuarkXPress 3.0 először tette föl a lécet, mindegy, hogy milyen magasra, de azóta legalább van léc. Amúgy a QuarkXPress tipográfiai eszközei nem sokat változtak az évek folyamán, ezzel együtt nagyon kevés az, amit csakis az InDesign 2.0-ban lehet megcsinálni, a QuarkXPressben nem; másfelől viszont sok minden van, ami az InDesign 2.0-ban könnyűszerrel elérhető, a QuarkXPressben pedig csak sok munkával. Azt pedig tudjuk, ki akar sok munkát végezni olyasvalamiért, amit száz ember közül egy, ha észrevesz, és az az egy nem az ő szíve választottja, és végképp nem a főnöke. Hogy egy példát mondjak, az a jó, ha valamely szövegtömb - mondjuk, egy könyvoldal - ránézete egységes szürke foltot ad, sötétebb és világosabb csomók nincsenek benne. Ehhez az elválasztást, a szó- és betűközöket egyszerre kell szabályozni, azaz megfelelő hozzáértést, ízlést és lelkiismeretességet igénylő munkáról van szó. Mármost a DTP-alkalmazások az egész folyamat ellenőrzését bizonyos fokig magukhoz ragadják, vagyis a nyomdász szakmai igyekezetének valójában betartanak, másfelől viszont segíthetnek is. A QuarkXPress például próbál tenni valamit, de a látóköre egyetlen sorra korlátozódik, szükségképp nem kizárt, hogy olyan lesz a szedésünk, mint a csíkos iszapteknős, tudományos nevén Kinosternon bauri ülepe. Ezzel szemben az InDesign 2.0 az egész bekezdést egyszerre látja, és legalább azon belül rendet teremt. Hogy ez magyar nyelvű szövegeknél milyen hatásfokkal valósul meg, azt csak huzamosabb üzemszerű használat után lehet megmondani, én mértéktartóan optimista vagyok. Negyedik megfontolás: OpenType A DTP-alkalmazással előállított szövegek látványát a ligatúrák hiánya rontja tovább. A ligatúra egyébként latin szó, eredeti jelentése köteg, csomag, nya- láb, a jelen összefüggésben azt jelenti, hogy betűkapcsolat, vagy ikerbetű; a leggyakoribb ligatúrák az 1. képen láthatók. A nyomdászatban a ligatúra Gutenberg óta létezik (amúgy pedig az írásbeliség kezdetei óta), a célja - mármint a nyomdászatban - esztétikai természetű: az aránytalanul szélesnek tű-nő betűközök kialakulását megakadályozni. Az 1. képen látható ligatúrák közül a ffi ritkábban fordul elő a magyar nyelvű szövegekben, de azért előfordul: "A napkeleti zaffir enyhe színe,/amely a tiszta lég arcán elömlött/egész az ég első köréig: íme/e szín most szemeimnek új öröm lett,/hogy a halálos ködtől elbucsúztak,/amelytől szembe-szívbe bú gyülemlett" (Dante: Purgatórium, Első ének, Az óceán szigete). Mellesleg van legalább még egy szép magyar szó, amelyhez a ffi nélkülözhetetlen, ez pedig a maffia. Sajnos a DTP-alkalmazásokban (és általában a számítógépeken) használt betűkészletekben ligatúrák nem voltak eddig, továbbá nem voltak valódi kiskapitálisok, valódi felső és alsó indexek, ezeket a rendszer maga állította elő, éspedig betűnyomorgatás útján, ami egy vállalati éves jelentésben még elmegy, de könyvben vagy jobbfajta folyóiratban a legkevésbé sem kívánatos. Mindezen az OpenType, az Adobe és a Microsoft által kifejlesztett keresztplatformos betűformátum-leírás fog segíteni, amikor majd a DTP-alkalmazások ezt használják a Type 1 és a TrueType helyett. Jelen pillanatban a világon egyetlen kiadványszerkesztő ismeri az OpenType betűcsaládokat, ez pedig, mondanom se kell, az InDesign. Az 1. képen látható ligatúrák az Adobe Caslon Pro nevű betűtípusból vannak, az InDesign 2.0 lemezén ugyanis néhány OpenType betűtípust is kap a felhasználó, azokkal ugyan egyelőre sokra nem megy, de bizakodni legalább lehet. Ötödik megfontolás: transzparencia Az InDesign 1.0-ról 1999 októberében írtam e helyt, már akkor is roppant ígéretes jelenségnek találtam, leginkább persze az akcidens szedést illető képességei ragadtak meg - nyilván azért is, mert lényegében csak ilyen képességei voltak neki. (Akcidens szedés: kis terjedelmű, alkalmi nyomtatványok, például meghívók, plakátok szedése és tördelése, ami a könyvek és folyóiratok szövegszedéséhez képest jóval kevésbé kötött, így a kreativitásnak nagyobb teret hagy.) E tekintetben már az 1.0 is gyakorlatilag mindent tudott, persze azóta a helyzet fokozódik. A jelenlegi verzió legalapvetőbb és egyben abszolút lebilincselő újdonsága a transzparencia, ami elsőként abban áll, hogy az oldalon bármely objektum, így például egy szövegtömb vagy betűsor is tetszés szerinti mértékű (százfokú skálán szabályozható) átlátszóságot kaphat, miközben szerkeszthető voltát megőrzi. Hogy a 2. képen a címsor transzparenciája itt a lapban mennyire lesz látható, azt nem tudom, mindenesetre előttem a monitoron elég jól mutat; nem kizárt, hogy ezt a szolgáltatást igazán kiaknázni webes vagy cédéromos dokumentumokban lehet. A transzparencia egy másik megjelenési formája az, amikor az objektumnak a szélei mosódnak bele a környezetbe az általunk meghatározott mértékben és módon, a harmadik pedig az a körülmény, hogy a Photoshopban kialakított transzparencia importálás után az InDesign 2.0-ban is megőrződik. Ezt illusztrálandó kerítettem egy fotót, a Photoshopban letöröltem a hátterét, majd a megnyitott InDesign dokumentumban egy már ott levő kép fölé helyezve jó széles kibolyhosodó szegélyt (feather) adtam neki, ennek az eredménye a 3. képen látható. A transzparencia alkalmazásának további példáit mutatja a 4. kép, már ha egyáltalán ki lehet belőle venni valamit. Ugyanez a kép egyébként az InDesign 2.0 "preview" opcióját jeleníti meg, mert van ilyen is: azt jelenti, hogy eltűnnek a kerethatárok, a segédvonalak, meg a hasonlók, és nagyjából azt látjuk, ami majd a papíron megjelenik. Hatodik megfontolás: barátok közt Tehát az InDesign 2.0 importálja és értelmezi a transzparenciát tartalmazó PSD-állományokat, továbbá az olyan PSD-állományokat is, amelyek sokrétegűek, mint a vargabéles. QuarkXPress-szel dolgozva ezeket laposra kell tiffelnünk előbb, az InDesign 2.0 viszont olyannak fogadja el őket, amilyenek, más kérdés, hogy a rétegeket azonnali hatállyal egybelapítja. Viszont ezzel sem én vacakolok. Ugyancsak natív formában nyeli le az InDesign 2.0 az Illustrator állományait is: ha van olyan rajzolási feladat, amit a művészeti dolgozó nem képes abszolválni az InDesign 2.0 saját eszközeivel, akkor azt összehozza az Illustratorban, a végeredményt pedig az InDesign 2.0 ablakába egyszerűen áthúzza, és a helyszínen tovább szerkeszti, ha szükséges. (Így sikerült a 4. képen látható RUSNYA szót oly széppé tennem, amilyen.) Mármost az Illustrator és a Photoshop a laptervező legalapvetőbb munkaeszközei, velük az InDesign 2.0 teljességgel együttműködik, a QuarkXPress jóval kevésbé. És ha ez még mindig nem elég ahhoz, hogy tisztán lássunk, van egy további mozzanat: az InDesign 2.0 ugyan nem az a fél óra alatt megismerhető alkalmazás, viszont a felépítése akkurát olyan, mint az Illustratoré vagy a Photoshopé. Aki azokat ismeri és használja - márpedig a DTP-szakmában csaknem mindenki ismeri és használja őket -, az az InDesign 2.0-n belül az első pillanattól tudja, ho-va nyúljon. A többi meg majdcsak ráragad. Hetedik megfontolás: scripting, XML A laptervezés csak kisebb részében kreatív munka, nagyobbrészt favágás, amihez nem szobrászvéső, hanem láncfűrész kell. Természetesen az InDesign 2.0 programozható, Visual Basicben vagy AppleScriptben, az Adobe InDesign 2.0 Scripting Guide PDF-formátumú könyvként letölthető az internetről, terjedelme hatszáztíz oldal. Emellett az Adobe webállomásán és környékén további segédanyag és jó pár kész script is akad. Komolyabb üzemekben az XML export lehetőségének legalább ekkora, ha nem nagyobb haszna lesz. Az XML lényege (legalábbis a mi szempontunkból), abban áll, hogy fittyet hány a tartalom és a forma egységének, sőt a dokumentum tartalmát és megjelenését elválasztja egymástól, mint a pásztor a juhokat a kecskéktől, hogy biblikusan fejezzük ki magunkat, s az ekként pőrére vetkeztetett, ámde fölcímkézett, azaz egyes részeit tekintve pontosan identifikált tartalom bármikor új köntösbe öltöztethető. Az InDesign 2.0 XML-szolgáltatásai egyelőre béta-állapotúak ugyan, viszont ne feledkezzünk meg a Framemaker nevű nagybácsiról, a Naprendszer legrobusztusabb XML/SGML alapú DTP-alkalmazásáról, aki szintén az Adobe család tagja. Valószínű, hogy az InDesigntól ez ügyben is nagyon sok várható. További érvek helyett A DTP-ről mondják, hogy azt jelenti a tipográfián belül, amit a gyorsétterem jelent a gasztronómiában. Ha valaki esetleg félreértene: ezt a hasonlatot nem dicsérő jelleggel szokták használni. Noha egyébként gyorsétterembe járni nem kötelező, oda csak az megy, aki akar, tehát az egész jelenségkörrel kapcsolatban egyvalakinek lehetnének megalapozott kifogásai, nevezetesen a marhának, aki a félbevágott zsemlékben hamburgerként megjelenik. Ő az, aki méltányosabb eljárásra tarthatna igényt. Mármost a DTP esetében, a mai sajtó- és könyvpiac összetételét és általános színvonalát tekintve azt látjuk, hogy a (DTP-alkalmazások révén generált) forma többnyire messze rangosabb, mint a tartalom, amit közvetítenie kell. Tehát nincs az a marha, aki okkal érezhetné sértve magát. Váncsa István Nyomtatható verzió   Küldje tovább e-mailben   Hozzászólások