2001. év 31. szám
E havi jegyzetünk az ebédrendelés vagy általában az ebédhez jutás nemes művészetének taglalásával indul. Részint azért, mert ez a tárgy önmagában is kiemelt fontossággal bír, részint pedig azért, mert később amúgy is elmélyedünk az ezotériában, s így már csak az arányok miatt is tanácsos valami kézzelfogható és értelmes dologgal kezdenünk.
A probléma egyébként elsősorban azok számára ismerős, akik nagyon kis létszámú munkahelyen vagy éppenséggel teljesen önállóan, egyedül dolgoznak, a közelben egyáltalán semmifajta vendéglő nincs, enni viszont kéne, ha ugyanis az ember éhes, akkor szüntelenül különféle csülkökön, bableveseken vagy kocsonyákon jár az esze, s ez a termelékenység oly mérvű hanyatlásához vezet, ami egyszerűen nem akceptálható. Ennél még az is kifizetődőbb, ha a dolgozó elmegy a város másik felébe, ott eszik egy velős pacalt, megiszik rá egy üveg száraz bort (nem kötelező, de így normális), aztán visszajön és krampácsol tovább.
Viszont a szellemi dolgozó nem akar elmenni sehová, mert akkor kiesik a kontextusból, ebéd után hoszszú idő telne el azzal, hogy újra felvegye a fonalat, de ami még ennél
is furább, egyszerűen arról van szó, hogy szeret dolgozni a hülye.
Amióta interneten is lehet ebédet rendelni, sőt bort is hozzá, azóta a helyzet valamelyest emberibb, klikk ide, klikk oda, előttünk a menü, megkeressük azt, hogy csülkös-velős pacal, teszünk mellé egy kettes számot (kettő adag rendel), aztán keresünk egy olyat, hogy ecetes cseresznyepaprika, oda teszünk egy egyes számot, végezetül megkeressük a Neszmélyi Olaszrizlinget, oda is teszünk egy egyes számot, aztán nemsokára megjön az ebéd, flottabbul ez már nem is mehetne.
Nem a fenéket.
Mondjuk, volna egy parancssori kisalkalmazás vagy script vagy akármi, akkor nem kéne keresgélnem, hanem beírnám a prompthoz, hogy rendel -v 8 2#078 1#119 -p 1 1#514 azaz a nyolcas számú vendéglő étlapjáról kérek két adag 78-as és egy adag 119-es sorszámú tételt, továbbá az egyes számú pincészetből egy palack 514-est. Ha mármost ez a pacal olyan, hogy az én lelkem legérzékenyebb húrjait pendíti meg, akkor a fönti összeállítást nyilván máskor is kérni fogom, tehát a
rendel -v 8 2#078 1#119 -p 1 1#514 karakterláncot máris behelyettesítem, mondjuk, a pacal aliassal, és legközelebb már csak annyit írok a prompthoz, hogy pacal (vagy bableves, kocsonya, sőt cvekedli), aztán jön az ebéd. Egyébként ha a borforgalmazók és az éttermek nemcsak weben fogadnának el rendelést, hanem emailen is, továbbá ha az ekként elérhető éttermek
között volna akárcsak egyetlenegy, amelyik valóban szívhez szóló pacalt tud készíteni, akkor mindez már most is működhetne, kellene hozzá egy parancssori SMTP kliens (több is van), meg pár sornyi firka, és az éhhalál rémét elűztük mindörökre.
Ám a világ nem ebbe az irányba halad, hanem abszolút másfelé.
Elmondom, hogy belátható időn belül miképpen fog ételhez jutni a nyájas olvasó.
Pacal tárgyú jövőbeni pokoljárásaink
Először is valamelyik etetőoldal ikonjára kattint, s ennek hatására a böngésző ablakában virtuális liftaj-tó jelenik meg. Kinyílik az ajtó, nyájas olvasóm pedig virtuálisan belép a liftbe, ott virtuálisan körbeforog, virtuálisan megnyomja az alagsort jelző gombot, leér a garázsba, kiszáll, megkeresi az autóját, beleül, elindul és negyedórányit kocsikázik, mindezt persze virtuálisan. Megáll egy vendéglő előtt, a parkolóautomata torkán virtuálisan lenyom hetvenezer forintot vagy amennyit akkor a parkolásért majd fizetni kell, de ezt a pénzt azonnal le is emelik a nyájas olvasó bankszámlájáról, mert az a körülmény, hogy az autót valójában ki se vitte a garázsból, a parkolási díj fizetése alól nem mentesít. Előfordulhat, hogy nyájas olvasóm a királyi magyar tévét se nézi, de attól még az előfizetési díjat beszedik tőle, igaz, ezt készülék-üzembentartási díjnak nevezték át, de az most mindegy. A lényeg az, hogy parkolási díjat akkor is fizetni fog, ha be se ült az autójába, sőt akkor is, ha nincs autója egyáltalán. Szégyellje magát a nyájas olvasó, ha a parkolási díj megfizetésének hazafias kötelezettsége alól olyan olcsó trükkökkel akar kibújni, hogy nem vesz autót, egészen föl vagyok háborodva, de csakugyan.
Nyájas olvasóm tehát leperkálta a pénzt, most akkor bemegy a virtuális étterembe, ott szétnéz a virtuális büféasztalon, virtuális tálcára tesz két adag virtuális pacalt meg ami még kell, aztán fizet, beül az autóba, visszaindul.
Sebességhatárt és záróvonalat át nem lép, pirosba bele nem megy, mert jön a virtuális rendőrközeg, és akkor fizetni kell, de nem is annyira virtuálisan. (Mért gondolja a nyájas olvasó, hogy a virtuálisan elkövetett közlekedési kihágásért nem kell valódi bírságot fizetni? Nem a frászt.) Mire visszaér és felliftezik az emeletre, nagy valószínűséggel csöngetnek is, megjött a valódi pacal.
Amit föntebb leírtam, egyáltalán nem hülyeség és nem is a jövő zenéje. Itt áll a kapuban. Én személy szerint biztos vagyok benne, hogy így lesz, ahogy leírtam, és azért vagyok benne biztos, mert ez a szöges ellentéte az épeszű megoldásnak, tehát szükséges, hogy valóra váljon. Az épeszű megoldás az volna, hogy paca l, ez pedig itt épp az ellenkező irány, és a világ tudvalévőleg ezt az irányt szokta választani.
Ebédünk megszerzésére irányuló virtuális kalandjaink fentebbi leírása egyébként egy VRML-világban tett utazásra emlékeztet, noha erről szó sincs. Mellesleg a VRML-ből öt év alatt semmi se lett, a Sony, Silicon Graphics és még jó néhány cég vagyonokat vesztett rajta, a webfejlesztők pedig még a meglevő VRML-oldalakat (amilyen például az amszterdami Schiphol repülőtér oldala volt) is VRML-telenítik mostanában. Ez tehát lejátszott, a jövő a VRML-en túli virtualitásé, a hozzá tartozó eszköz pedig Adobe Atmo-sphere lesz, legalábbis az Adobe ebben reménykedik. Az Atmosphere két részből áll, úgymint a Builder (1. kép)
Däniken és a pecshák
Persze a felhasználók nagy része ez esetben sem okvetlenül kíván titkos alagutakban vagy valami földön kívüli szörny ereiben bolyongani, hiszen a web annak idején értelmes projectként indult, s ez valahogy még most is rányomja a bélyegét. Igaz, hogy azt a bélyeget már nem nagyon látni, de megvan.
Persze a felhasználó ma már meglepődik, ha valami csakugyan értékes dologra bukkan a hálón, velem is ez történt a minap, amikor észrevettem, hogy a tibeti buddhista kánon jó része fönn van, tehát a Kandzsur és a Tandzsur legfontosabb szövegei egyszerűen letölthetők, mégpedig nem kivonatolva, nem angol fordításban, de még csak nem is latin betűs átiratban, hanem úgy, ahogy a 7. képen egy tibeti nyelvű szövegszerkesztő ablakában látjuk. Mellesleg az illető szöveg - ha ez érdekelne valakit - egy Nágárdzsuna nevű buddhista filozófus (Kr. u. kb. 50-120, vagy valahogy így) munkája, a címe Súnyatászaptati-káriká, az ürességről való értekezés. A legeleje, amit a képernyőn látunk, kávéházi fordításban azt jelenti, hogy a buddhák csak a nyelvszokásnak engedve beszélnek tartamról, eredetről, pusztulásról, létezőről és nem létezőről, alacsony rendűről, átlagosról és kiválóról, ám ezt ők se gondolják komolyan. Minden megnevezés értelmetlen, mert nem létezik se olyan, hogy én, se olyan, hogy nem én, se olyan, ami mindkettő volna együtt, és általában a megnevezhető dolgoknak éppúgy nincs semmifajta lényegük, ahogy a nirvánának sincs.
Ebből az egészből egy különös bölcselet bomlik ki, ami semmit sem állít, ezzel szemben mindent tagad, s ekként igen nehezen volna cáfolható, hiszen csakis pozitív állításokat lehetne szembeállítani vele, de nem nagyon érdemes, mert azok eredendően abszurd voltát Nágárdzsuna jó előre kimutatta. Európában úgy 1920 körül jelentek meg először olyan gondolatok, amelyek Nágárdzsuna filozófiájával rokoníthatók, úgyhogy szerzőnk bizonyos vonatkozásokban csaknem kétezer évvel a nyugati gondolkodás előtt kocog, és a legkevésbé sem érdekli, hogy a civilizáltnak mondott világban jószerivel a nevét sem ismerik.
Mellesleg egy Däniken nevű szakács valamelyik filmjében elhangzott a patetikus kérdés, hogy tudniillik miféle titkokat rejtegetnek a tibeti Kandzsur és a Tanzsur lapjai, amelyeket még nem látott európai szem, közben valaki egy tibeti könyvlapot bámult, de fejjel lefelé tartotta. Däniken nem tudja - honnan is tudhatná -, hogy ezeket a lapokat egy Alexander Csoma de Kőrös nevű egyed már a XIX. század első felében átböngészte, és le is írta, hogy mi áll rajtuk. Most pedig bárki letöltheti a hálóról a szövegeket, és mellesleg félévnyi masszív tanulás után már olvashatja is. Ettől függetlenül az utca emberével továbbra is el lehet hitetni, hogy a tibeti kánon súlyos köteteiben cáfolhatatlan bizonyítékok találhatók a földi kultúra csillagközi eredetére vonatkozóan, s emellett az is beléjük van írva, hogy a magyar nyelv közvetlenül Istentől való.
Mint látjuk, valójában az idő haladtával csak a felszín változik, ám a létezésünk alapját képező hülyeség moccanatlan és örök. Egyebek között ezt igazolja az a körülmény is, hogy én most fölöttébb erőteljes belső késztetést érzek a 7. képen
Váncsa István
