2001. év 22. szám
A férfiú, aki megállított az utcán, fiatal volt és életerős, egyszersmind azonban szomorú, tétova, sőt kissé zavart. Az ADSL-kapcsolatom hogyléte felől érdeklődött; ami azt illeti, elég sokféle apropóból állítottak már meg az utcán, de ez új.
Mondtam, hogy jól vagyok, a kapcsolatom is jól van, érzelmi életünk kiegyensúlyozott, étkezésünk vitamindús, emellett a lépcsőház takarítása is megoldottnak tekinthető.
Nekem még most sincs, mondta lehajtott fejjel az ismeretlen férfi, miközben bal cipőjének az orrát bámulta, kissé viseltes volt a cipő, de amúgy elfogadható utcai darab, bizonyos kerületekben nem is tanácsos ennél jobb cipőt hordani, de ezt most hagyjuk. Az ismeretlen férfinak az ADSL fájt, illetve az ADSL hiánya. Pedig ő ezt február tizenötödikén, a legelső pillanatban megrendelte, pénze is van rá, ezzel együtt képtelen odahatni, hogy legyen neki ilyen, noha egyébként elvileg mindenkinek lehetne, viszont a gyakorlatban csak azoknak lesz, akik képesek áthatolni a szolgáltatónál uralkodó káoszon. Ez a káosz a próbatétel, olyan, mint a Varázsfuvolában a sistergő tűzfolyam, amin csak az igazak juthatnak keresztül, s az ő osztályrészük örök boldogság, míg viszont a többieké szégyen & gyalázat leend. Ez tükröződött az én emberem orcáján, miközben elmesélte, hogyan harcol ő az ADSL-ért immár két hónapja egyhuzamban, ki mindenkit hívott fel, és mennyi temérdek ígéretet kapott, miközben fogható eredmény sehol. Gyermekei emiatt már nem néznek föl rá, asszonya elhidegült tőle, kutyája megtagadja az engedelmességet, sőt még a gázóra-leolvasó is elpimaszodott, ledobja magát egy fotelbe, lábát az asztalra rakja, és a szőnyegre hamuzik. Így búsongott ez a rokonszenves, ám megtört úriember, én pedig semmi vigasztalót nem tudtam neki mondani. Mondtam volna azt, hogy igen, a szélessávú, átalánydíjas internetkapcsolat az ember életét átformálja? Hogy pár nap után az ember már nem is tudja, hogyan létezhetett korábban nélküle?
Forgattam volna a sebében a kést?
Elmeséltem inkább néhányat a saját kudarctörténeteim közül, van választék, és nemcsak az informati-
ka tárgykörén belül, ezeket hallván valamelyest megbékélni látszott a nyájas ismeretlen, aki természetesen a Számítástechnika hűséges olvasója is, tehát művelt, széles látókörű, naprakészen tájékozott kultúrlény. Varuna történetére és a vele kapcsolatos borzalmakra így elég volt csupán utalnom, ez önmagában véve teljes értékű és színpompás pechsorozat, de ki tudom egészíteni további elemekkel. Itt van például a DTK. Erről is írtam, tavaly év végi beszerzés, kifejezetten olyan meggondolással, hogy Varuna példáján okulva csakis márkás gépet vásárolunk, nos, ez a gép már a második nap kezdett rövidebb időtartamokra kimerevedni, most pedig naponta ötször lefagy. Bár, mint megírtam, nálam a telefon is lefagyott, utána pedig az egész belvilágát ki kellett cserélni, mert totálkáros lett, szolgálati idejének harmadik hetében, ami azért nem szép dolog. Viszont az Omnibook se húzta sokkal tovább, az ő érkezéséről a múlt számban adtam hírt, aztán pár nap múlva egy szép tavaszi reggelen bekapcsoltam, de se kép, se hang. Néztem jobbról, néztem balról, bökdöstem, semmi. Elvittem a szakszervizbe, kicserélték az alaplapot és a memóriát is, majd közölték, hogy ők ilyen jelenséggel roppant ritkán találkoznak.
Hát persze. Ritkán járok oda.
Most, hogy nekem is van Omnibookom, csodákat fognak látni.
Egyetlen számítógépről tudom elmondani, hogy hibátlan és harmonikus volt a kapcsolatunk, a legeslegelsőről, egy 286-os laptopról. Megvan ma is, be lehet kapcsolni, elindul, működik. Sohase volt baja. Bár ami azt illeti, Godzillának is csak egy hibája volt, azzal ugyan jó darabig keserítette az életemet, de utána működött, viszont nem mint számítógép, hanem mint szabályt erősítő kivétel, legalábbis most így látom. Továbbá úgy látom, hogy állhatna bármilyen komolyabb jószág ezen az elátkozott munkaasztalon, lehetne itt mondjuk HP j6000, Sun Ultra 80, SGI Onyx, vagy akármi más, a működése azzal volna jellemezhe-tő, hogy néha elindul, néha nem. Ugyanakkor mégse kizárt, hogy van olyan architektúra, ami engem is elvisel, mert például a Psion netBookkal és a Revóval jól elvagyok, egyebek között az Omnibook kibukását követően is a netBookot állítottam hadrendbe.
Persze az Omnibookon kényelmesebben lehet írni, viszont a netBookon mindig lehet.
Ami persze korántsem jelenti azt, hogy valaki más ember nem éppen egy Psiontól lesz kedélybeteg, mindenkinek más a sorsa meg a végzete, ami nekem áldás, neki átok és viszont. Például a Geek.comon létezik egy PDA Horror Stories című rovat, ott meséli egy angol úr, hogy 97-ben vett egy Psion Series 3a-t, öt hónap múlva ellopták. Akkor vett a Dixonsnál egy S5-öt (£430, azaz Magyarországon olcsóbb, mint Londonban), azt öt perc múltán összetörte. Vett egy másikat, de annak az Enter billentyűje ragadt. Visszavitte, kapott egy újat, azzal elvolt kábé egy évig, akkor egy délután hazatérvén azt látta, hogy a Psionja kinyitva hever a padlón, arccal lefelé. Megpróbálta bekapcsolni, bíp, és annyi, a képernyő közepén széles, vízszintes fekete sáv. Megvette a negyedik S5-öt, de arról még a boltban kiderült, hogy az automatikus ki-be kapcsolás funkciója nem használható. Az ezt követő ötödik S5 egy évig működött, akkor eladta, hogy 5mx-et vegyen, azt egy hónap múlva leejtette, össze is tört. De működött utána is. Valamivel később Írországban megint leejtette, még jobban összetört. De még mindig működik, úgy összetörve, ugyanis a mesélő újabb Psion beszerzését ez idő szerint nem fontolgatja. Meg tudom érteni, miért.
Mint a fenti történet is mutatja, van olyan, hogy az embernek a dologi valóság valamely szűk tartományával nincs és soha nem is lesz szerencséje, egy másikkal viszont talán igen. Bátran kell próbálgatni, hátha valami egyszer bejön. Például ha Amerikában laknék, most vennék két-háromszáz dollárért egy antik VAXStation 3100-at, arra felpakolnám az OpenVMS-t, a DECWindowst, a szövegeimet TeX-ben írnám és lehet, hogy számomra ez a felállás hozná el a lelki békét. Mellesleg a VMS egy szuperszilárd erődítmény, ahova még az olyan alakok se tudnak betörni, mint Kevin Mitnick (ezt ő maga mondta). Persze megfelelő beállítás mellett a Unix, sőt némelyek szerint az NT
is biztonságossá tehető, viszont a VMS állítólag eleve olyan. Továbbá abszolút stabil, már ameddig a gép össze nem dől alatta, és (mai szemmel nézvést) szerény kiépítésű hardveren is nagy dolgokra képes. A VAXStation 3100 minimum 4M memóriával került forgalomba, maximum 32 fér bele; a VAXserver 3600-ba legfeljebb 64M. A fényképezőgépemben ennek a kétszerese van.
Őrület.
Egyébiránt a VAX/VMS ma már hobbi, pontosabban technikai sport, éspedig nagy darab, kövér, erős emberek sportja, lényege ugyanis az, hogy a megszállottak a legkülönfélébb Road Trip, Midnight Run meg hasonló oldtimer-heavymetal-orgiákon vesznek rész, azaz kamionokra telepített nagy testű VAX-okkal vonulnak az éjszakában fel-alá. Ehhez persze nem elég a saját kamion és a másfél mázsás testsúly, emellett célszerű, ha az ember képes egyhuzamban tizenkét-tizenhat órán át vezetni, át tudja drótozni úgy a háromfázisú berendezést, hogy működjön egy fázissal is, képes éjszaka, az
erdő közepén, mindössze egy ceruzalámpával és egy svájci bicskával fölszerelkezve eredményesen javítani mondjuk egy RQDX1 merevlemez-vezérlőt, végezetül pedig nem árt, ha a barátai és a rokonai dolgoznak az ipar megfelelő helyein, mert egyébként bizonyos dolgok még Amerikában se beszerezhetők.
A nőstényfarkas árnyékában
Kissé messzire jutottunk az utcán állongó szomorú idegentől, akinek ADSL-kapcsolata továbbra sincs, de hát erről szól az egész, a sorsról meg a kozmikus registryről, amibe fogantatásunk pillanatában bejegyeztek minket, és akkor el is dőlt, milyen lelki kapcsolatunk lesz később a lovakkal, a közlekedési rendőrökkel, a szobanövényekkel és a díszhalakkal, a fodrászokkal és a szolgáltatókkal általában, mennyire fognak levágni a szervizben, friss vagy állott pacalt kapunk a hentesnél, lesz-e ADSL-ünk vagy nem lesz.
Ha lesz, akkor az ekként kitüntetett felhasználó egyedfejlődése végső nyugvópontjára ér, ugyanis a felhasználó eljut abba a szellemi állapotba, amelyben minden szükségletére vonatkozólag a számítógépétől várja a megoldást. Már korábban is tapasztalható volt, hogy olyan esetekben, amikor valamifajta különleges információ beszerzése a cél, mondjuk kell egy spanyol vagy szanszkrit szótár, vagy egy japán szakácskönyv, vagy meg kéne keresni egy londoni térképen a Moscow Roadot, akkor a felhasználó az utóbbi időben már nem a könyvespolc környékén kezd kutakodni, de nem is tanult és világlátott barátainak telefonál, mint régen, hanem a számítógépet piszkálja. A szélessávú, átalánydíjas internetkapcsolat üzembe állítását követő héten ez oda fajul, hogy a felhasználó az ő számítógépét az összes lehetséges szellemi javak kizárólagos forrásaként azonosítja, olyasfajta magától értetődő természetességgel csügg rajta, mint az újszülött Romulus és Remus a nőstényfarkas csecsein. Ami konkréten engem illet, én egyelőre még tudom, hogy például heves szomjúság fennforgása esetén a számítógép helyett a hűtő felé célszerű orientálódni, de ha éhségérzet gyötör, akkor a helyzet már korántsem ennyire egyértelmű, hiszen a billentyűzet okszerű nyomkodásának eredményeképp az emberfia viszonylag rövid időn belül gyümölcsös nyelvhalhoz, pekingi kacsához vagy hagymás rostélyoshoz jut.
Kellhet-e még valami?
Vannak dolgok, amiket korábban el se tudtam képzelni, például, hogy mire lehet jó egy internetes tárhely, tehát valahol a világhálón x megabájtnyi lemezterület, amin az adóalany különféle cuccokat pakolhat el. Pedig jó az, bár kizárólag valamifajta szélessávú, átalánydíjas internet-kapcsolat megléte esetén, vagy egy olyan országban, ahol az átlagjövedelmek lényegesen magasabbak, a távközlési tarifák pedig lényegesen alacsonyabbak, mint mifelénk. (A legtöbb civilizált ország ilyen.) Először is azért jó, mert azt az x megabájtnyi területet a világ bármelyik, internetbe kapcsolt gépéről elérhetem. Másodszor használhatom kisméretű (35M) backup meghajtóként. Mielőtt továbbmennénk, amiről most szó van, az az X-drive (www.Xdrive.com), az itt kapott tárterületet hálózati meghajtóként lehet az adott rendszerhez kapcsolni, utána korlátozás nélkül használható, azaz például megtehetem, hogy az új dokumentumot egyből azon a meghajtón hozom létre. Ez nem volna igazán racionális döntés, viszont például most, amikor ezt a szöveget barkácsolom, jó tudni, hogy van tartalék másolat az anyagról, és nemcsak a szövegről, hanem az illusztrációkról is. A szövegről eleve készül, ugyanis az itt már dicsérőleg említett RoughDraft 2.0 nálam alapértelmezett szövegszerkesztővé vált. (Az első a DOS alatt futó WordPerfect 5.1 volt, a második a mindenkori WinWord, tehát a RoughDraft a harmadik. Noha közben gyakorlatilag mindent kipróbáltam. Ez persze nem azt jelenti, hogy a RoughDraft valahol a WordPerfect 5.1 vagy a Word 2000 színvonalán áll, hanem csakis azt, hogy az én speciális igényeimnek mindennél jobban megfelel. Az érző szívű felhasználónak ennyi rendszerint elég.) Mármost a RoughDraft, mint ezt írtam is, a floppyra való biztonsági mentést helyből felajánlja, de persze ott a képeim nem férnének el, míg viszont az X-drive harmincöt megáján van számukra hely. Magát a biztonsági mentést egyébként egy Freebyte Backup nevű, rendkívül kevéssé túlbonyolított alkalmazással hajtom végre, ugyanennyi erővel egy parancsállomány is megtenné, de mindegy, a célnak megfelel. A lényeg az, hogy a tartalék másolat nem ugyanannak a merevlemeznek egy másik logikai meghajtóján jön létre, nem ugyanazon a gépen, sőt nem is ugyanabban a városban, hanem légvonalban mintegy tízezer kilométerrel odébb.
A másik dolog, amit úgyszintén nem tudtam elképzelni, sőt mondhatni őrültségnek tartottam, az az internetes rádiózás, mint tipikus példája annak, amikor egy eszközt - esetünkben a számítógépet - mindenáron olyasmire kívánnak felhasználni, amire nem való.
Most viszont úgy látom, igenis való, legalábbis az én gépemen egész álló nap szól a Grooving Jazz vagy a JazzRadio.Net, s ez a körülmény számomra olyan, mintha még egyszer feltalálták volna a rádiót. Ezt megelőzően rádiót utoljára gimnazista koromban hallgattam, azt részint Radio Luxembourgnak, de inkább Szabad Európának hívták, továbbá valamikor a kilencvenes évek első felében, amikor nálunk egy klasszikus zenei adó is létezett. A Bartókot nem hallgatom, mert az vegyesfelvágott, és ezért idegesít; a többi hazai adó számomra érdektelen. Régebben sokszor megfordultam Londonban, ott van egy Jazz FM nevű állomás, de az se jó, nappal ugyanis soult, bluest, funkyt, rockot meg ilyesmit sugároz, merthogy egy rendes dzsesszrádiót még London se tud fenntartani.
Most viszont az van, hogy ülök itt a hetedik kerület sötét szívében és háttérzeneként egészen jó program szól egyenesen Portlandból, vagy éppenséggel Berlinből. Ez utóbbi ugyan szörnyen hangzik, ezzel együtt a német JazzRadio.Net, ami az amerikai JazzRadio.commal nem keverendő össze, meglehetősen igényes, és főképp kihagyások nélkül jön, amit az amerikai programokról nem mindig lehet elmondani.
Ha pedig a hallgató hírekre vágyik, akkor a tapasztalásnak megint egy új tartománya tárul fel előtte, mert hát az se mindennapos, hogy a pesti polgár tibeti nyelvű rádiót hallgasson. Pedig lehetséges, a program címoldalát az 1. képen
Újabb csontvázjelölt
Ezt úgy hívják, hogy 602Pro PC SUITE 2000, ez tehát egy alternatív irodai programcsomag, szövegszerkesztő, táblázatkezelő és egy fotóeditor. Létezéséről a CNN jóvoltából szereztem tudomást, illetve, hogy precízek legyünk, a szélessávú, átalánydíjas internet kapcsolat jóvoltából, mert ha az nincs, akkor ez a hír nem bukkan föl a képernyőmön, nem kattintok rá és így tudatlan maradok. A csomag tavaly június eleje óta ingyenesen tölthető le a Software602 weblapjáról (www.software602.com). A cég alapító atyái egyébként prágai egyetemisták voltak, a nyolcvanas évek derekán öszszehoztak valamifajta informatikai klubot, az egyesület létezését engedélyező okirat száma 602 volt, ezért Software602 a cég neve.
A szövegszerkesztő (5. kép)
A bölcsésztudor örömei
A 10. képen egyébként az egykor legszentebbnek számító tibeti templom, a Dzsokhang bejáratát látjuk. Maga a templom a VII. században épült, hogy otthont adjon egy színaranyból készült Buddha-szobornak, amelyet Vengcseng kínai hercegnő vitt magával Tibetbe, amikor Szongcen Gampo tibeti királyhoz feleségül ment. Azóta némiképp változott a világ, Kínából nem elsősorban bájos hercegnők érkeznek Tibetbe, hanem bájtalan vitézek, akik a legritkább esetben visznek magukkal színarany Buddha-szobrokat, vagy ha mégis, akkor ellenkező irányba viszik. Mint a szöveg elején megjegyeztem, Tibetben ma már alig akad valami, ami tibeti volna, az
ország autochton kultúrájából forgácsok léteznek szerte a világban, viszont van és mindig is lesz pár
ezer nem tibeti etnikumú érdeklődő, aki valamilyen iskolában megtanulja ezt a nyelvet és utána mondjuk a buddhista ismeretelmélet különféle szövegeit böngészi, vagy más, még ennél is gyakorlatiasabb célok érdekében fáradhatatlankodik. Az ilyen embert orientalistának hívják, és ő a bölcsészek királya, ugyanis az orientalisztika nem szobatudomány, azt Ázsiában kell művelni, hegyi törzsek, nomád állattartók, ópiumtermelők és fegyveres banditák között, ahol a tudósembert előbb vagy utóbb agyonlövik, felakasztják, lefejezik, a legeslegjobb esetben elviszi a malária. Egy időben magam is efféle sorsról ábrándoztam, persze nem jött össze, némi kis nyelvtanulás lett belőle, semmi több, ezzel együtt megértő szánakozással pillantok a nem orientalista bölcsésztudorra, aki poros levéltári iratkötegekkel bajmolódik egy életen át, soha semmifé-
le vérszomjas gerilla nem fogja elevenen megnyúzni, még skorpióval is maximum az állatkertben találkozik, nem pedig a paplan alatt.
Mi örömet találhat az életben az ilyen?
Lehet pályázni posztdoktori ösztöndíjra, már ha el nem múltunk negyven- évesek. Utána semmi, legfeljebb átmeneti segély az önkormányzattól. Illetve, ha történészek vagy irodalomtörténészek vagyunk, és van a munkahelyün-
kön számítógép, továbbá a munkáltatónk olyan valószínűtlenül kedvező anyagi helyzetben van, hogy darabonként pár ezer forintért képes néhány CD-ROM-ot beszerezni, nos, akkor az Arcanum.
Én a napi munkámban az Arcanum kiadványai közül csak az Országgyűlési Naplót használom, ami immár tíz évet fog át, 1990-től 2000-ig, ám ez nem jelenti azt, hogy a Petrik-féle bibliográfia mostanában megjelent cédés változatának nem kell lehetőleg karnyújtásnyi közelségben lennie. Persze csak akkor van rá szükség, ha munkánk jellegéből fakadóan időnként pontosan kell tudnunk, hogy ki illusztrálta Gyarmati Zsigáné Zudorék című korszakos remekművét, amely Budapesten, 1897-ben, a Franklin Társulat gondozásában látott napvilágot. (Egyébként a könyvet Neogrády Antal 26 eredeti rajza ékesítette.) A cédén amúgy olyan tizenkét kötetnyi anyag van és gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy ezt a tizenkét kötetet akárki magánszemély vagy egy irodalmi lap szerkesztősége beszerezze, de most már minek is. A korong természetesen sohase lesz bestseller, de nem is annak szánták. Az Arcanum az a cég, amelyik csakis fontos és teljességgel eladhatatlan dolgokat tesz közzé, és ebben a legvégsőkig elmegy. A Királyi Könyvek című kiadvány például csakis latin nyelvű, kézírásos okleveleket, például adományozó okmányokat tartalmaz, így tehát jól jön a kutatónak, aki a kocsmáltatá-si jog odaítélésének középkori gyakorlata iránt érdeklődik, de toplistás holmi nem lesz belőle. Ugyancsak vegytisztán tudományos segédeszköz A középkori Magyarország levéltári forrásainak adatbázisa, ha-bár ezt olvasgatni is lehet, hónapokig, évekig, akármeddig, egy egész világot lehet fölfedezni általa, csak türelem kell hozzá, meg képzelőerő. A harmadik nagy dobás a Magyar Középkori Adattár, ez két részre oszlik, egyik fele a Középkori magyar genealógia, arról nagyjából sejteni, micsoda, a másik meg Magyarország vilá-
gi archontológiája 1301-1457. Nyájas olvasóm ne pironkodjon, ha nem tudja, mi az az "archontológia", ez a fogalom az Encyclopædia Britannicában se szerepel, sőt az a gyanúm, hogy még az angol alakját - archontology - is csak a volt Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban ismerik. Itteni szóhasználat szerint az archontológia a történettudománynak az az ágazata, mely a tisztség- és hivatalviselőkkel foglalkozik, más szóval a politikai történeten belül konkrétan magát a politikai elitet vizsgálja. A cédé tehát az 1301 és 1457 között regnáló politikai garnitúra egyfajta ki kicsodája. Egyébként hatszáz év távlatából a politika még csak nem is gusztustalan.
Váncsa István
