2001. év 39. szám
Több mint fél évszázada vagyok ezen a világon, ebből csaknem harminc esztendeje foglalkozásszerűen szövegeket állítok elő, s mostanság mindinkább úgy érzem, eljött az ideje, hogy létrehozzak valami maradandót. Elég volt a hülyés-kedésből, a főmű megírása következik, hogy majd kilencszázkilencvenkilenc év elteltével, amikor megszavazzák, ki volt a harmadik évezred legnagyobb magyarja, a nevem legalábbis rajta legyen a listán. Úgy értem, az első nyolc között.
A főmű természetesen nem úgy születik, hogy leülünk a gép elé és egy üres dokumentum elejére odaírjuk, hogy "Főmű", ellenkezőleg, amikor az ember rájön, hogy neki küldetése van, őt a sors erre a feladatra kiválasztotta, addigra a főmű nagyobbrészt együtt is áll. Szinte csak technikai feladatok vannak még hátra, a főmű - a chef d'œuvre vagy opus magnum, ahogy tetszik - egybeszerkesztendő, majd gondosan eldugandó valahová.
Kiadatni ugyanis nem fogom, erre a műre nem most van szüksége a világnak, hanem majd évszázadok múlva, amikor az emberi nem túljut a szellemi sötétség ama mélypontján, ami felé jó ideje gyorsuló ütemben közeledik, emelkedő pályára lép és a rég kihalt fausti kultúra iránt újra érdeklődni kezd. Ahogy a reneszánsz idején ráleltek az antik hagyomány megmaradt kincseire, úgy fogja egy ki tudja mikor szárba szökkenő új reneszánsz felfedezni az európai kultúra értékeit, illetve azt, aminek a nyomai véletlenül fennmaradnak. Méltatlan személyem főműve e tekintetben kivételt képez, ez ugyanis nem véletlenül marad fenn, hanem azért, mert a Kunlun hegység megközelíthetetlen sziklaüregeinek egyikébe rejtem, vagy elásom egy lakatlan szigeten, esetleg vízhatlan kapszulába zárván süllyesztem a sarkvidék jégpáncélja alá.
Addig is lesz vele némi babra, például össze kell raknom, azaz meg kell adnom néki a végső formáját, és ez a mű jellegéből fakadóan nem is annyira egyszerű. Erősen hierarchikus felépítésű dokumentumról van szó, végső építőkövei igen rövidek és egy szerteágazó fastruktúra végpontjain helyezkednek el, de nem mindig lehet világosan tudni, hogy miért éppen ott vannak, ahol. Amikor ugyanezzel az erővel lehetnének egészen másutt is.
Ideje megemlítenem, hogy a készülő opus magnum voltaképp szakácskönyv, azaz méltatlan személyem egy receptgyűjtemény szerzőjeként kíván a halhatatlanságba bevonulni. Hasonlóan egy Apicius nevű kollégához, akinek a De re coqinaria című munkája az elmúlt kétezer év leghíresebb szakácskönyve volt (a teljes latin szöveg a http://users.ipa.net/~tanker/apicius.htm címen található), pedig néhány receptje a szó legkonkrétabb értelmében mérgező ételekhez vezet. Egyébként pedig Apicius szövege (a mérgező receptekkel együtt is) alig több mint három szerzői ív, ami az én szerény dolgozatom becsült terjedelmének elenyésző töredéke csupán. Ha tehát Apicius kolléga ezzel a teljesítménnyel két évezred első számú kulináris tekintélyeként villoghatott, akkor cseppet sem kizárt, hogy a távoli, boldogtalan jövőben az Önök szerény jegyzetíróját - méltatlan személyemet - fogják a gasztronómiai ismeretek ősforrásaként tisztelni, már csak azért is, mert addigra az összes többi szakácskönyv nyomtalanul elvész, csak ez marad meg a Kunlun hegység megközelíthetetlen sziklaüregeinek egyikében vagy a sarkvidék jégpáncélja alatt.
Most azonban fordítsuk el lelki szemeinket a naplóíró márvány emlékművéről, amelyet a hálás utókor körülbelül nyolcszáz év múlva emel majd neki, és foglalkozzunk a szakácskönyv egybeszerkesztésének problémáival, amelyek természetesen minden hierarchikus felépítésű dokumentumra jellemzők. Vegyünk egy akármilyen ételt, mondjuk azt, hogy őzgerinc whiskymártásban, ennek a helye egy pillanat alatt megtalálható, jelesül a Szakácskönyv > Főételek > Vad > Őz > Hirtelensültek > Gerinc kategória alatt, bár azért ez se annyira egyértelmű. De nézzük például a konyakos vadragulevest, ami vagy a levesek, vagy a vadak közé fog kerülni, de a vadaknál nem lehet, minthogy az a kategória a főételek alatt van. De akkor a bouillabaisse miért van a halaknál, miért nincs a levesek között az is? Amikor egyébként az egytálételek között is lehetne. Vagy hol legyen, mondjuk, a tarisznyarákkal készült fettucine, a meleg előételek vagy a rákok és puhatestűek között? Ha a Meleg előételek > Tészták kategória alá helyezem, akkor kilométerre lesz a többi tarisznyarák-recepttől, ha viszont beteszem a Főételek > Rákok és puhatestűek közé, akkor kilométerre kerül a többi tésztától, ami indokolatlan, hiszen ami tészta, az tészta.
Jó döntés nincs, éppen ezért a receptek nagy részét tologatom ide-oda, s ehhez olyan alkalmazásra van szükségem, amelyik egyszerre mutatja a szöveganyagot és a fastruktúrát is, tehát látni akarom a szerkezetet, hogy azon belül az egyes kategóriákat, szubkategóriákat és szub-szub-szubkategóriákat pillanatnyi kényem-kedvem szerint huzigálhassam fel-alá. A Word vázlatnézetét nehézkesnek találom, arról nem is szólva, hogy a Word 2000 időnként le szokott fagyni, és ezzel a kedélyállapotomat kedvezőtlenül befolyásolja; másfelől a Word más erényeire momentán nincs szükségem, sőt. Igazából azt szeretném, ha az egész anyagom szövegállomány maradna az utolsó pillanatig, de úgy, hogy azért címszintek legyenek benne, H1, H2, H3, Hn, ami elvileg egyébként megoldható, hogy mást ne mondjak, a HTML dokumentumok is ilyenek.
Elsőre tehát úgy gondoltam, hogy kialakítom a könyv felépítésének megfelelő könyvtárszerkezetet, abba individuális HTML állományokat pakolok, és az egészet egy megfelelő segédprogrammal folyamatosan újraindexelem, de ezt elvetettem hamar. Másodjára a NoteTab Pro (tehát a NoteTab kereskedelmi változata) outline nevű szolgáltatása jutott eszembe, ez tiszta szövegállományt hoz létre, ám egy külön ablakban kilistázza az alcímeket, amelyeknek a sorrendje ott megváltoztatható és ezzel együtt a hozzájuk tartozó szövegrészt is áthelyeztem. Jó ez a maga módján, de egy csakugyan nagyméretű és komplex dokumentum kezeléséhez nem elég, most valami jobb kellene.
Valamikor régen találkoztam egy Treepad nevű képződménnyel, sőt még le is töltöttem (www.treepad.com), elindítottam egyszer, aztán többé nem nyúltam hozzá, teljesen világos volt, hogy nekem erre szükségem nincs. A Treepad láthatólag rövid szövegek, információmorzsák áttekinthető tárolására és visszakeresésére való, viszont akkor nem értettem, miért akarna bárki is rövid szövegeket ezen a módon tárolni és visszakeresni, pláne mért akarnám ezt én magam. Fel sem merült bennem a gondolat, hogy ezekből a rövid szövegekből igen hosszú dokumentum állhat össze, és még kevésbé gondoltam arra, hogy én vagyok a kiválasztott, aki ezen a módon a messzi jövendő gasztronómiai kultúráját alapozza meg.
Már épp a Treepadot készültem előszedni, amikor találtam egy jópofa alkalmazást, a neve InfoStore (www.mhsoftware.co.uk). Fölöttébb közel áll ahhoz, ami nekem most kéne, annyira közel, hogy ez már majdnem az. Első ránézésre egy Explorer-szerű képződményről van szó, baloldalt a fa, jobboldalt az ágain lógó szaloncukrok, vagy egy konkrét szaloncukor belvilága, ahogy ez az 1. képen
5P9i0s8y19Z
id=69
dt=Text
Tarisznyarák Viktória módon
5
Kis serpenyőben vajas rántást készítek, negyed liter szárnyasalaplével és feleannyi tejszínnel föleresztem, sűrűre főzöm, majd leveszem a lángról és gőz fölé rakom. Beleaprítok húsz deka cheddart, ha ez elolvadt, belekeverek félliternyi főtt és apróra összetört tarisznyarákhúst, meg egy pohár madeirát. (Vagy sherryt, portóit, esetleg konyakot.) Gorombára törött zöld- és rózsaborssal ízesítem, pirítóssal tálalom.
Összességében igen kiváló holmi a Treepad, persze nem csodafegyver. Sok mindent meg lehet csinálni benne, ám szakácskönyvet írni sajnos nem lehet. Összeállítani, szerkeszteni igen, írni viszont nem. A szakácskönyv speciális szöveg, bizonyos szavak, mint például evőkanál, kávéskanál, deciliter, dekagramm, kilogramm és hasonlók, rendkívüli gyakorisággal fordulnak benne elő, nemkülönben különféle szóösszetételek, ilyenek, hogy őrölt bors, zúzott fokhagyma, finomra vágott zöldpetrezselyem és effélék, mármost a józan életű ember ezeket több százszor vagy ezerszer leírni nem hajlandó. Inkább megír néhány tucat receptet valamilyen intelligensebb szövegszerkesztőben, utána azt az állományt importálja a Treepadba és szétpakolja. Aztán megint ír pár tucatot, importál, szétpakol.
Ez mind rendben is van, de arra fel kell készülnünk, hogy a Windows 2000 alatt képződő szövegállományokban az ő és az ű betűk ékezetét a cica elviszi. Leírom Wordben, hogy öt szép szűzlány őrült írót nyúz, textként elmentem, és az lesz belőle, hogy öt szép szuzlány orült írót nyúz. De ugyanez történik, ha a RoughDraftban írom le, és nem RTF-ben, hanem textben mentem el, ugyanez van, ha Notepadban vagy a nagyszerű NoteTabban írom, volt ékezet, nincs ékezet. Akadnak, szerencsére, ódivatú szerkesztőprogramok, amelyek valamiképp ragaszkodnak a nyugat-európai kódkiosztáshoz, vagyis a hullámvonalas ő-höz és a kalapos ű-höz, ezeknél az ékezet megmarad. Ilyen program egyebek között a Boxer, az emacs és a gvim. Nincs is baj semmi, hiszen például a gvim csodálatos képződmény és szakácskönyv-írásra mindennél alkalmasabb, ámde, könyörgök, 2001-ben vagyunk.
Gondolta volna-e a nyájas olvasó tíz évvel ezelőtt, hogy a magyar ő meg az ű 2001-ben még probléma lesz?
Mert én nem gondoltam volna.
Könnyen meglehet, hogy nyájas olvasóm járatos ebben a tárgykörben, meg is tudja magyarázni, sőt szeretné bebizonyítani nekem, hogy így a jó, mert ez a technológiai haladás cáfolhatatlan jele, de arra kérem, ne fáradjon. Inkább írja le ötszázszor a Szűzanyám szót a Notepadban, mentse el, majd nyissa meg újra, mi lesz belőle? Szuzanyám.
Máskor meg nem az a baj, hogy nincs ékezet, hanem hogy nagyon is van. Amikor azt látom, hogy a nődolgozó nehéz tárgyakat vág a monitorhoz, akkor gyanítom, hogy van egy állománya, amit se megnyitni, se másolni, se törölni nem tud, persze hogy nem, ha egyszer TÛZLÉPCSŐ.DOC az állomány neve. A DOS korszakban szocializálódott felhasználóval ilyesmi nem fordul elő, ő keményen megtanulta, hogy nyolc plusz három és semmi ékezet, de hát az adófizetők többsége azóta szabadult oda a monitor elé, és azt hiszi, mindent szabad. Pedig dehogy.
A pontosság kedvéért tisztáznunk kell, hogy én a Windows 2000 eredeti változatát használom, sohase próbálkoztam honosított verziókkal, ezért nem tudom, hogy azoknál mikor hány vessző van az ű fölött, sőt ez nem is foglalkoztat igazán.
Most, amikor a pécé huszadik születésnapját ünnepeljük (immár két hónapja), sokkal jobban érdekel, hogy mit látok a postán, amikor ott húsz-harminc percig sorban állok.
Gondolta volna-e a nyájas olvasó, hogy 2001-ben az ideje jó részét a postán való sorbaállással tölti? Vagy hogy egyáltalán postára megy?
Mert én nem gondoltam volna.
Most, amikor a pécé húszéves lett, fel szokás idézni a tiszteletreméltó ENIAC tizenhétezer-négyszáznyolcvanhat elektroncsövét, és azt a tényt is, hogy az ENIAC másodpercenként ötezer összeadást hajtott végre. Míg viszont ma egy olyan pécé, amit a sarki zöldségestől veszünk, másodpercenként százmillió összeadást is lezavar.
Vajon az a postai alkalmazott, aki most éppen a szürkéskék színű kockás füzetét veszi elő a szemem láttára, hány összeadást teljesít egy másodperc alatt?
Nem tudni, de tempósan dolgozik a szürkéskék színű kockás füzettel, befejezi, majd nagyméretű vonalas spirálfüzetet nyit ki és hosszan, gondosan írogat bele.
Ezekben a napokban több cikket olvastam az elmúlt húsz esztendő lélegzetelállító történéseiről, jó részüknek persze tanúja voltam magam is, de mégis más, ha mindezt rendszerezve, adatokkal gazdagon körberakva tálalják. Mindenesetre a fejlődés lebilincselő, senki se tagadhatja, hogy egy közönséges levél megírásához ma legalább két vagy három nagyságrenddel több primer számítástechnikai teljesítményt használunk fel, mint akárcsak tíz évvel ezelőtt. Az a "raw computing power", ami ennek a szövegnek a megírásához szolgáltatja a hátteret, a második világháború európai hadszínterén a szövetségesek valamennyi légvédelmi ágyújának a tűzvezetését megoldhatta volna, tudom.
Más kérdés, hogy nekem ez idő szerint nem feladatom légvédelmi ágyúkat célra tartani, viszont a jelen szöveg fejében kiállítok egy számlát, mégpedig az e célra rendszeresített B. 13-373/A/V jelű nyomtatvány fölhasználásával, azt kitépem a tömbből, borítékba rakom, majd gyalogszerrel elviszem a postára.
Ezzel összefüggésben az a kérdésem, hogy aki az információs forradalomról lelkendezik, mi az istenről beszél egyáltalán.
Ezt a kérdést annak a tudatában teszem föl, hogy a számítástechnikai vagy információtechnológiai forradalom az én szakmámat a lehető legmélyrehatóbban és egyértelműen pozitív jelleggel formálta át, miközben persze néhány társult szakmát elsöpört. Például a nyomdai kéziszedőkét, akik - részben legalábbis - magasan képzett, szakmájukat szerető, művelt, intelligens kultúremberek voltak, sőt ma is azok, függetlenül attól, hogy esetleg épp a Fedél nélkül című nyomtatványt árusítják az utcasarkon. Miközben az ebből élő intézmények évente több száz félanalfabéta lánygyereket képeznek ki laptervezésre, ami a sajtó egészén mellesleg látszik is.
Tíz évvel ezelőtt azt hittem, hogy a vasáru fejlődése hamarosan eljut a végső fizikai korlátokig, és akkor természetesen megáll. Olyan, hogy egy darab szénatomból kettő darab tranzisztort barkácsolunk, soha eszembe nem jutott volna - de az se, hogy tíz év múlva golyóstollal fogom a banki utalásokat kiállítani, havonta a fene tudja, hányat, azokkal szépen átsétálok a bankba, ott pedig hosszan és kedélyesen tereferélek a kisasszonyokkal, szakasztott, mint a nagyapám.
Itt álljunk meg, a hév láthatólag elragadott. Nem felel meg a valóságnak, hogy nagyapám hosszan és kedélyesen tereferélt volna a banktisztviselő kisasszonyokkal, a valóság ezzel szemben az, hogy abban az időben a banktisztviselői kar férfiakból tevődött össze, velük a nagyapám nem tereferélt, hanem időnként sörözött. Ez pedig nagy különbség.
Mondhatnám, a legnagyobb.
Váncsa István
