README.ÁPRILIS Intim pillanatok a madárpókkal 2002. év 18. szám A GNU/Linux, mint a vágy titokzatos tárgya, pont attól szép, hogy kissé macerás. A tett első, a szó második" - honnan ismerős ez a szöveg? Igen, különféle óriásplakátokon lehetett olvasni mostanság, de hát oda se az égből került, az ilyeneket általában idézik valahonnan. Pontatlanul, persze, de a forrás többnyire még így is beazonosítható. Ez például Széchenyi. Eredetiben és a szövegösszefüggéséből nem kiragadva a következő: "Az embernek legékesb tulajdona a' szép lélek, 's csak az, 's nem egyéb határozza el valódi becsét. Kétszer kettő minden esetre négy 's nem öt, azt akár mondja valaki akár nem; szintúgy jó az ember lelke vagy rossz, akár itélje azt el egy magasb hatalom akár nem; a' lélek tökéletességét azonban belbecsre éppen nem, külbecsre 's hatásra pedig csak kevessé nagyobbítja az előadás, irásmód, 's igy a' valódi érdemet nem határozza el az: ki mikép szólott, mikép irt? hanem mit szólott, 's mit irt? 's kivált hogyan élt 's mit cselekedett? A' tett tehát első, a' szó második: 's éppen úgy: az ember, a' hazafi, elöl áll, 's csak aztán jő az iró." Vagyis Széchenyi nem azt ajánlja, hogy előbb cselekedjünk, és utána gondolkozzunk, hanem azt mondja, csakis az számít, ki mit csinált, nem pedig az, amit ezzel kapcsolatban összevissza hazudozunk. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy a föntebbi szövegrész előbányászásához kevés a Széchenyi-életmű három kötete (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984), noha jó, ha megvan, de kell a Logod Bt. kiadásában megjelent Gróf Széchenyi István minden írása is, azt szépen belenyomjuk a meghajtóba, klikk meg klakk, aztán mindjárt árnyaltabban látjuk, valójában mi mit jelent. Hát ezért volna muszáj Windowst (is) futtatni a CD-ROM-ok, ezen belül is mindenekelőtt az Arcanum kiadványai miatt. Legújabb kedvencem Pecz Vilmos Ókori Lexikonjának CD-változata, noha természetesen a könyv is a kezem ügyében van. A négy vaskos kötet birtoklása elsősorban indokolt büszkeséggel dagasztja a honfiúi keblet, ezzel szemben a CD jóval kevésbé tekintélyes, viszont hatékony. Persze e tekintetben messze elmarad az Arcanum DVD-könyvtárától, az a kiadvány olyan, mintha az Ókori Lexikon lemezén az antik irodalom és az antikvitásról szóló szakirodalom egésze helyet kapott volna, vagy legalábbis az, ami ebből elérhető magyarul. Na ne túlozzunk: a DVD-könyvtár valójában nem olyan, hanem némiképp esetleges összetételű, de a lehetőség önmagában is borzongató távlatokat nyit. Mindenekelőtt a fordítók borzonghatnának, arra gondolva, végre valami kis pénz áll a házhoz, de persze nem áll: egy lemez, ami a görög-latin auktorok összes létező magyar fordítását tartalmazná, olyan költséges volna a jogdíjak miatt, hogy valószínűleg egyáltalán nem lehetne eladni. Manapság aki pénzt keres, annak nincs ideje Thuküdidészt olvasni, akinek ezzel szemben van ideje, annak pénze nincs. Úgyhogy azok a távlatok nem is annyira borzongatóak, jóllehet a jövőbe mégsem láthatunk. Mindenesetre a szóban forgó DVD-n négy és fél gigabájtnyi adat van; ez akkora mennyiség, ami eleve minőségbe csap át, vagyis majdnem mindegy, hogy az a rengeteg anyag konkrétan micsoda. Együtt van itt Shakespeare életműve és az Osztrák-Magyar Monarchia huszonkét kötetes leírása, a Biblia és a Pallas lexikon, Hegedüs Géza 444 íróportréja és Magyarország állatvilága, tücsök & bogár. Mindezt együtt látjuk és egyszerre kereshetünk benne akármit. Az egész sokkal használhatóbb, mint első ránézésre gondolnánk. Fél évvel ezelőtt, amikor végbement nálam a rendszerváltozás, vagyis egyetlen működőképes számítógépemre Linuxot pakoltam, nyilvánvaló volt számomra, hogy két dolog fog hiányozni a jövőben (amíg egy Windowst futtató apparátra szert nem teszek): részint a CD-ROM-kiadványok használatának a lehetősége, részint az Internet Explorer. Ami az elsőt illeti, az stimmel; a másodikat már árnyaltabban kezdem látni. Erről is szó lesz alább. A roncs árnyékában Előbb azonban elmondom, hogy a totálkáros asztali gépet, amelyet korábban Varunának neveztem el, visszavittem a gyártójához és a gondjaira bíztam. Egy pillanatig se gondoltam komolyan, hogy a gyártó képes lesz a saját termékét valamifajta használható eszközzé alakítani, de hát elméleti megfontolások alapján és mindennapi tapasztalatainkból tudjuk, hogy a legvalószínűtlenebb dolgok is megtörténhetnek, elvileg például az se kizárt, hogy a hideg vaskályha magától fölhevül vagy hogy a Gellért-hegy kecsesen fölugrik a levegőbe. Hát most nem ugrott föl. Három nap elteltével kaptam egy telefont, hogy a gép rendben van. Megkérdeztem, mi volt a hiba oka. Csönd. Megcserélték a két meghajtó sorrendjét, újratelepítették a rendszert, és most működik. Újra elmagyaráztam, hogy ez a gép nem azért rossz, mert kiégett a biztosíték vagy mert megrágta az egér az alaplapot. Ennek mélyebben fekvő ösztönéleti problémája van, amitől néha teljesen padlót fog, máskor meg vígan zakatol napokig. Az, hogy most, fél tíz és negyed tizenegy között működni látszik, semmit se jelent, valószínűleg holnap már elindulni se fog. Bólogattak, és azt mondták, minden számítógép ilyen. Be kellett látnom, hogy nincs tovább, ezek itt csakugyan úgy tudják, hogy minden számítógép eleve és szükségszerűen használhatatlan, másmilyen nem is lehet. Azért gondolják ezt, mert elsősorban a saját gyártmányaikat ismerik. A valóságban azonban nem minden számítógép ilyen, például a derék Godzilla (Compaq Deskpro) nem ilyen volt, és az általam e pillanatban is használt HP noteszgép se ilyen, noha már az első héten alaplapot kellett cserélni benne. Azóta viszont semmi baja, fél éve leállás nélkül (pontosabban egy leállással) fut rajta a GNU/Linux, azaz egy beszámítható operációs rendszer és egy láthatólag szintén beszámítható szerkezet lépett nálam frigyre, az eredmény pedig béke és teljes nyugalom. Korábban el nem hittem volna, hogy egy számítógép ennyire elviselhető és normális lehet. A roncs mindamellett visszakerült az asztalomra, elindult, egy darabig nézegettem, aztán föltettem rá az Opera 6.01-et. Vagyis böngészőügyben csakugyan változott az ízlésem valamelyest, és nem csak abban. De mielőtt továbbmennénk: a gyártó az általa, úgymond, "megjavított" gépre telepített egy XP-t, ami harmadnap már csupán részben működött, a roncs negyvennyolc óra alatt bedarálta. Egyébként azon az egy napon, amikor a frissiben javított roncs működni látszott, írtam egy cikket rajta, közben a Word vagy háromszor lefagyott, éspedig adatvesztéssel. Utóbbi nem volt jelentős, hat-nyolc mondat esetenként, ám a szöveg-előállító szakiparost a guta ettől is megüti. Föltettem a MagyarOffice-t a javítócsomagjával együtt, az nem fagyott le, ami nyilván véletlen meg nem is fontos. A fontos az, hogy én még a MagyarOffice-t adatot veszíteni nem láttam, noha alkalma éppenséggel lett volna rá. Így aztán mind kevésbé látom tisztán, miért ne dolgozhatna bárki normális ember GNU/Linux alatt, mármint vállalati környezetben, ahol megvan a szükséges szakmai háttér, tehát van rendszergazda. Ugyanis amit a táncos léptű felhasználó egy GNU/Linux rendszeren egyáltalán megtehet, az semmivel se komplikáltabb, mint amit Windows alatt kéne művelnie. Persze kis cégnél, ahol szakember alkalmazására nincs pénz, az ingyenes Linuxról sem lehet szó, tessék megvenni a Windowst. Meg vagyon írva, hogy "...a kinek van, annak adatik, és bővölködik; de a kinek nincs, az is elvétetik tőle, a mije van." (Máté 13.12) Így működik a világ. Magad, uram Olyan is van, amikor a magánszemély a saját, külön bejáratú gépén futtat Linuxot, ahogy én, de hát ez egyfajta kedvtelés, mint madárpókot tartani otthon hobbiállatként: sok öröm van benne meg sok izgalom, de például a szomszédnak nyugodt lélekkel nem ajánlható. A szomszéd valószínűleg nem annyira kifinomult lélek, mint mi, ő talán felfogni se bírná, hogy egy madárpók nagy, szőrös potrohában mennyi kedvesség lakozik. A GNU/Linux, mint a vágy titokzatos tárgya, pont attól szép, hogy kissé macerás. Mármint akkor, ha egyedül vagyunk vele és menet közben tanuljuk a rendszer-adminisztrációt. Ha azt akarom, hogy a GNU/Linux lássa a Psion netBook meghajtóit, először is össze kell szednem az ehhez szükséges információkat, amelyek egészen biztosan elérhetők, csak nem tudni, hol. Amikor megvannak, a többi kézügyesség dolga csupán, az Epoc-Linux kapcsolat pedig igen stabil lesz, de addig kissé kanyargós út vezet. Más: azt akarom, hogy a noteszgép üresen álló PCMCIA-kártyahelyére megfelelő adapterrel bedugott CompactFlash kártyát új meghajtóként lássa a rendszer. Az ehhez szükséges ismeretanyag mindössze pár szó, viszont azt fél napig keresem a rendszer dokumentációjában, amíg meg nem győződök róla, hogy itt ilyesmi nincs. Aztán megtalálom az interneten, azóta a rendszer a CF-kártyákat is látja meg a párhuzamos portra kötött külső ZIP-meghajtót is, és így tovább. Azaz im-már a hardver valamennyi komponense rendben működik, úgyhogy továbblépünk. Professzionális szintre emeljük a levelezést. Küzdelem a postással GNU/Linux-ügyekben kevéssé járatos olvasómat az alábbiak nyilván el fogják borzasztani, de épp ez a cél. Mindenekelőtt azt kell tisztán látnunk, hogy a GNU/Linux alatti grafikus alkalmazások, közöttük a levelezőprogramok minőségéhez szó fér, ezzel szemben a nagy múltú, karakteres Unix-programok egészen kiválóak. Az az ésszerű tehát, ha az ember klasszikus darabokat használ. Csakhogy: Windows alatt egy levelezőprogram - mondjuk, az Eudora - a leveleket letölti, szortírozza, olvassa, írja, elküldi. A Unix-modell ezzel szemben építőkocka elvű, vagyis külön program van mindenre, például a POP3 kiszolgálóról a fetchmail tölti le a postát, a procmail válogatja szét a levelet, a pine, a mutt vagy valamely más levelezőkliens olvassa-írja őket (bár a levél megírására nyilván célszerszámot használunk, jellemzően a Vimet), és végül a sendmail küldi el. Ezeket a programokat egyenként be kell állítani, azaz meg kell írni a konfigurációs állományaikat, kivételt képez e tekintetben a sendmail, mert ott a helyzet az átlagosnál is jóval súlyosabb. Mindegy, végére jutunk az építkezésnek, minden együtt áll, egy apró baj van csupán, hogy tudniillik a levelek nem töltődnek le. Tudom, hogy ott vannak a kiszolgálón, de valami megakadályozza, hogy a kezem közé kerüljenek. A dolog innen kezd széppé válni, ugyanis e ponttól kezdve a felhasználó - ha nincs rendszergazdája - kénytelen bizonyos mélységig megérteni a folyamatot. Mindenekelőtt azt kell fölfognia, hogy a munkamegosztás fennálló rendszerében a fetchmail elhozza ugyan a levelet a POP3 kiszolgálóról, de nem teszi bele az inboxba, hanem átadja a sendmailnek, és az fogja bedobni a postaládánkba, vagy ha fut a procmail, átadja neki, hogy rendszerező-szortírozó munkáját elvégezhesse. Viszont: a sendmail, mielőtt továbbadná a leveleket, egyenként ellenőrzi őket a tekintetben, hogy vajon létező domainről jönnek-e. A [email protected] címről érkező levelet csak akkor adja tovább, ha meggyőződött róla, hogy a windsor.hu domain csakugyan létező dolog. Ellenkező esetben azt mondja, hogy domain of sender address does not resolve, és a levélkét visszadobja. Esetünkben az a probléma, hogy mindent visszadob. Okulva a CF-kártya ügyéből, egyenest az interneten kezdtem keresgélni, találtam különféle levelezőlista-archívumokat és bennük olyan leveleket, melyeknek az írói arra panaszkodnak, hogy a sendmail nem adja oda nekik a postájukat, az egészet egyben kivágja az ablakon. De nem találtam egyetlen választ se ezekre a levelekre, így aztán azt látom lelki szemeimmel, hogy sok-sok szomorú, magányos ember üldögél a világ egymástól távol eső pontjain, levelet szeretnének kapni, mindegy, honnan, de nem jő levél, vagy ha mégis, a sendmail haladéktalanul elkobozza. Néhány nap után föladtam a világhálón való kutatást, kiderült ugyanis, hogy ez esetben az igazság ideát van, jelesül a gépemen, és még csak nincs is olyan nagyon eldugva. A lényeg mindössze annyi, hogy tűzfal mögött vagyok, innen a sendmail nem lát rá az internet címtartományaira, illetve nem úgy lát rá, ahogy kellene, épp ezért engedélyeznem kell neki, hogy a domainnevek ellenőrzése nélkül fogadjon el leveleket. Átkonfigurálom, az tíz perc, és megindul a szerkezet, amely így együtt sokkal hatékonyabb a monolit levelezőprogramoknál, noha egyelőre a lehetőségeinek csak pár százalékát hasznosítom. A lényege, hogy a háttérben démonként futó fetchmail folyamatosan szemlézi a különféle POP3 kiszolgálókon lévő távoli postafiókjaimat, elhozza róluk a postát (to fetch: elhoz), a szintén démonként futó procmail pedig ezeket szétválogatja, és a levelezőlistákról jövő cuccot - ebből nálam elég sok van - a megfelelő mappákba rakja le. Bizonyos típusú levelekre automatikusan válaszol, bizonyos típusú leveleket egyből kihajít. Ezt azért teheti, mert nem egy grafikus - "felhasználóbarát" - felületen konfiguráljuk, hanem szövegállományban, melynek a komplexitása már-már egy programozási nyelvre emlékeztet. Ennek megfelelően a procmail nemcsak a fejlécben, hanem a teljes levélben keres, mégpedig kiterjesztett reguláris kifejezésekkel, és találat esetén bármire hajlandó, akár még tőzsdekrach előidézésére is, ha épp erre vágyunk. Mindez az én közreműködésem nélkül folyik (és persze a permanens internetkapcsolatnak köszönhetően), tehát jön a posta és gyűlik a megfelelő helyeken. Majd ha akarom, megnézem. Windowsnál a posta akkor jön, ha elindítom a levelezőprogramot, az letölti, amit letölt, és belesomja egy olyan állományba, amit csak ő tud olvasni és aminek a tartózkodási helyét is csak ő ismeri. A Unix-modell szerint van egy nyilvános levéltár, abba folyamatosan érkezik az anyag, és a gyűjtemény bárki számára hozzáférhető. Teljesen mindegy, melyik levelezőprogramot indítom el, semmi se köt a Pine-hoz, bármikor választhatom helyette a muttot, a TkRat-ot, sőt az emacsot vagy akármi mást. (A Pine viszont kitűnő hírolvasó is, ezért lett nálam listavezető.) A madárpóknak nyolc szeme van, és állítólag türkizkékek. Ez volt az egyik. A pók legkékebb szeme Ismeretes módon a web kezdettől fogva grafikus felületként indult, ám később a különféle Unix- és VMS-rendszerek VT100 termináljainál ülő felhasználók is látni szerették volna, szükségképp kellett egy karakteres böngésző, ez volt a Lynx. Történetesen én is a Lynxet használtam legelőször, olyképpen, hogy Psion Series 3a-ról beléptem a CompuServe-be, majd a CompuServe telnet szolgáltatásával bejelentkeztem a CERN egyik gépére, és azon elindítottam a Lynxet. Az egészben az a legkülönösebb, hogy ez a felállás egy-vagy két alkalommal csakugyan működött, a Psion képernyőjén a webről származó szövegtörmelékek voltak láthatók, amint ezt egy tévéműsorban volt szerencsém demonstrálhatni. Később már PC-n futtattam a Lynxet, sőt egy darabig GNU/Linux alatt (az 1. képen a kék hátterű ablak a Lynx), elégedett voltam vele, és erről az örvendetes tényről ismétlődő jelleggel tájékoztattam a nyájas olvasót. Ma már nem használom, mert valami sokkal jobb született. Az 1. képen a Lynx ablaka mögött egy másik karakteres böngészőt látunk, ez a W3, amiben csak az a jó, hogy az emacsban, Richard Stallman rettentő editorában fut, amely editor emellett levelezőprogram, hírolvasó, PIM és sok más egyéb, vagyis komplett munkakörnyezet, amiből sokak szerint már csak egy igazán jó szövegszerkesztő hiányzik. Mellesleg talán föltűnt az olvasónak, hogy a jelen szövegben a Linux szó helyett (hacsak nem ragozott alakban szerepel) mindenütt a GNU/Linux formát használom. Ez azért van, mert olvastam valahol, hogy Stallmannek (gyengébbek kedvéért a Free Software Foundation és a GNU Project apostola, a GNU gcc és gdb, valamint a föntebb említett emacs alkotója) fáj, ha az emberek szimplán Linuxról beszélnek, hiszen a Linux csupán egy rendszermag, de az ember a dinnyéből sem a magot fogyasztja, noha egyébként szükség van rá. Úgy döntöttem tehát, hogy csinálok a Vimbe egy rövidítést, amely a linux vagy Linux szavakat automatikusan GNU/ Linuxra cseréli le, miáltal is a Stallman szívébe fúródó tövisek száma eggyel csökkenni fog. Végezetül pár szó a madárpók legkékebb szeméről: ezt úgy hívják, hogy Links (http://links.sourceforge.net). Ha viszonyítani akarom a többi böngészőhöz, akkor az MSIE és a Netscape Navigator teherhajó, az Opera motorcsónak, a Lynx hidroplán, a Links pedig vízfelszín alól indított rakéta. Mindent megad, amit a Lynx nem, normálisan mutatja a kereteket és a táblázatokat (2. kép), de a legördülő menüket és a hasonlókat is, tehát - a Lynxszel ellentétben - a weboldalakat valahogy weboldalszerűen teríti ki, persze karakteresen és roppant gyorsan. Ez a két dolog nem szükségszerűen tartozik össze, hiszen a fentebb említett emacs/W3 is karakteres, ám csöppet se gyors. A Linksnél ezzel szemben (szélessávú internetkapcsolat mellett) csak a kanóc másik végén lógó kiszolgáló sebessége számít, ami a kora délelőtti órákban elfogadható szokott lenni, ezért reggelenként úgy lapozom az internetes hírforrásokat, mint más a nyomtatott újságot. Természetesen a megjelenítés nemcsak fekete alapon képzelhető el, hanem ahogy tetszik, lásd például a 3. képet. Nekem fekete háttérrel tetszik jobban. Java-támogatás nincs, ugyanakkor a legördülő menüket és efféléket generáló JavaScriptek futnak, és általában működik mindaz, amire a web normális használatához szükség lehet. Ezzel együtt a Links nem általában váltja fel az Operát vagy a Netscape-et, hanem csak amikor információkat, letölthető állományokat, szövegeket vagy más használható dolgot keresünk a hálón. Amikor az értelem átmenetileg a korszellem fölé kerekedik. Váncsa István Nyomtatható verzió   Küldje tovább e-mailben   Hozzászólások