2002. év 18. szám
A GNU/Linux, mint a vágy titokzatos tárgya, pont attól
szép, hogy kissé macerás.
A tett első, a szó második" - honnan ismerős
ez a szöveg? Igen, különféle óriásplakátokon
lehetett olvasni mostanság, de hát oda se az égből
került, az ilyeneket általában idézik valahonnan.
Pontatlanul, persze, de a forrás többnyire még így
is beazonosítható. Ez például Széchenyi.
Eredetiben és a szövegösszefüggéséből
nem kiragadva a következő:
"Az embernek legékesb tulajdona a' szép lélek,
's csak az, 's nem egyéb határozza el valódi becsét.
Kétszer kettő minden esetre négy 's nem öt, azt
akár mondja valaki akár nem; szintúgy jó az
ember lelke vagy rossz, akár itélje azt el egy magasb hatalom
akár nem; a' lélek tökéletességét
azonban belbecsre éppen nem, külbecsre 's hatásra
pedig csak kevessé nagyobbítja az előadás,
irásmód, 's igy a' valódi érdemet nem határozza
el az: ki mikép szólott, mikép irt? hanem mit szólott,
's mit irt? 's kivált hogyan élt 's mit cselekedett?
A' tett tehát első, a' szó második: 's éppen
úgy: az ember, a' hazafi, elöl áll, 's csak aztán
jő az iró."
Vagyis Széchenyi nem azt ajánlja, hogy előbb cselekedjünk,
és utána gondolkozzunk, hanem azt mondja, csakis az számít,
ki mit csinált, nem pedig az, amit ezzel kapcsolatban összevissza
hazudozunk. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy a föntebbi
szövegrész előbányászásához
kevés a Széchenyi-életmű három kötete
(Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984),
noha jó, ha megvan, de kell a Logod Bt. kiadásában
megjelent Gróf Széchenyi István minden írása
is, azt szépen belenyomjuk a meghajtóba, klikk meg klakk,
aztán mindjárt árnyaltabban látjuk, valójában
mi mit jelent.
Hát ezért volna muszáj Windowst (is) futtatni a CD-ROM-ok,
ezen belül is mindenekelőtt az Arcanum kiadványai miatt.
Legújabb kedvencem Pecz Vilmos Ókori Lexikonjának
CD-változata, noha természetesen a könyv is a kezem
ügyében van. A négy vaskos kötet birtoklása
elsősorban indokolt büszkeséggel dagasztja a honfiúi
keblet, ezzel szemben a CD jóval kevésbé tekintélyes,
viszont hatékony. Persze e tekintetben messze elmarad az Arcanum
DVD-könyvtárától, az a kiadvány olyan,
mintha az Ókori Lexikon lemezén az antik irodalom és
az antikvitásról szóló szakirodalom egésze
helyet kapott volna, vagy legalábbis az, ami ebből elérhető
magyarul.
Na ne túlozzunk: a DVD-könyvtár valójában
nem olyan, hanem némiképp esetleges összetételű,
de a lehetőség önmagában is borzongató
távlatokat nyit. Mindenekelőtt a fordítók borzonghatnának,
arra gondolva, végre valami kis pénz áll a házhoz,
de persze nem áll: egy lemez, ami a görög-latin
auktorok összes létező magyar fordítását
tartalmazná, olyan költséges volna a jogdíjak
miatt, hogy valószínűleg egyáltalán
nem lehetne eladni.
Manapság aki pénzt keres, annak nincs ideje Thuküdidészt
olvasni, akinek ezzel szemben van ideje, annak pénze nincs. Úgyhogy
azok a távlatok nem is annyira borzongatóak, jóllehet
a jövőbe mégsem láthatunk.
Mindenesetre a szóban forgó DVD-n négy és
fél gigabájtnyi adat van; ez akkora mennyiség, ami
eleve minőségbe csap át, vagyis majdnem mindegy, hogy
az a rengeteg anyag konkrétan micsoda. Együtt van itt Shakespeare
életműve és az Osztrák-Magyar Monarchia
huszonkét kötetes leírása, a Biblia és
a Pallas lexikon, Hegedüs Géza 444 íróportréja
és Magyarország állatvilága, tücsök
& bogár. Mindezt együtt látjuk és egyszerre
kereshetünk benne akármit. Az egész sokkal használhatóbb,
mint első ránézésre gondolnánk.
Fél évvel ezelőtt, amikor végbement nálam
a rendszerváltozás, vagyis egyetlen működőképes
számítógépemre Linuxot pakoltam, nyilvánvaló
volt számomra, hogy két dolog fog hiányozni a jövőben
(amíg egy Windowst futtató apparátra szert nem teszek):
részint a CD-ROM-kiadványok használatának
a lehetősége, részint az Internet Explorer. Ami az
elsőt illeti, az stimmel; a másodikat már árnyaltabban
kezdem látni.
Erről is szó lesz alább.
A roncs árnyékában
Előbb azonban elmondom, hogy a totálkáros asztali
gépet, amelyet korábban Varunának neveztem el, visszavittem
a gyártójához és a gondjaira bíztam.
Egy pillanatig se gondoltam komolyan, hogy a gyártó képes
lesz a saját termékét valamifajta használható
eszközzé alakítani, de hát elméleti megfontolások
alapján és mindennapi tapasztalatainkból tudjuk,
hogy a legvalószínűtlenebb dolgok is megtörténhetnek,
elvileg például az se kizárt, hogy a hideg vaskályha
magától fölhevül vagy hogy a Gellért-hegy
kecsesen fölugrik a levegőbe.
Hát most nem ugrott föl.
Három nap elteltével kaptam egy telefont, hogy a gép
rendben van. Megkérdeztem, mi volt a hiba oka. Csönd. Megcserélték
a két meghajtó sorrendjét, újratelepítették
a rendszert, és most működik.
Újra elmagyaráztam, hogy ez a gép nem azért
rossz, mert kiégett a biztosíték vagy mert megrágta
az egér az alaplapot. Ennek mélyebben fekvő ösztönéleti
problémája van, amitől néha teljesen padlót
fog, máskor meg vígan zakatol napokig. Az, hogy most, fél
tíz és negyed tizenegy között működni
látszik, semmit se jelent, valószínűleg holnap
már elindulni se fog.
Bólogattak, és azt mondták, minden számítógép
ilyen.
Be kellett látnom, hogy nincs tovább, ezek itt csakugyan
úgy tudják, hogy minden számítógép
eleve és szükségszerűen használhatatlan,
másmilyen nem is lehet. Azért gondolják ezt, mert
elsősorban a saját gyártmányaikat ismerik.
A valóságban azonban nem minden számítógép
ilyen, például a derék Godzilla (Compaq Deskpro)
nem ilyen volt, és az általam e pillanatban is használt
HP noteszgép se ilyen, noha már az első héten
alaplapot kellett cserélni benne. Azóta viszont semmi baja,
fél éve leállás nélkül (pontosabban
egy leállással) fut rajta a GNU/Linux, azaz egy beszámítható
operációs rendszer és egy láthatólag
szintén beszámítható szerkezet lépett
nálam frigyre, az eredmény pedig béke és teljes
nyugalom. Korábban el nem hittem volna, hogy egy számítógép
ennyire elviselhető és normális lehet.
A roncs mindamellett visszakerült az asztalomra, elindult, egy darabig
nézegettem, aztán föltettem rá az Opera 6.01-et.
Vagyis böngészőügyben csakugyan változott
az ízlésem valamelyest, és nem csak abban. De mielőtt
továbbmennénk: a gyártó az általa,
úgymond, "megjavított" gépre telepített
egy XP-t, ami harmadnap már csupán részben működött,
a roncs negyvennyolc óra alatt bedarálta.
Egyébként azon az egy napon, amikor a frissiben javított
roncs működni látszott, írtam egy cikket rajta,
közben a Word vagy háromszor lefagyott, éspedig adatvesztéssel.
Utóbbi nem volt jelentős, hat-nyolc mondat esetenként,
ám a szöveg-előállító szakiparost
a guta ettől is megüti. Föltettem a MagyarOffice-t a javítócsomagjával
együtt, az nem fagyott le, ami nyilván véletlen meg
nem is fontos. A fontos az, hogy én még a MagyarOffice-t
adatot veszíteni nem láttam, noha alkalma éppenséggel
lett volna rá.
Így aztán mind kevésbé látom tisztán,
miért ne dolgozhatna bárki normális ember GNU/Linux
alatt, mármint vállalati környezetben, ahol megvan
a szükséges szakmai háttér, tehát van
rendszergazda. Ugyanis amit a táncos léptű felhasználó
egy GNU/Linux rendszeren egyáltalán megtehet, az semmivel
se komplikáltabb, mint amit Windows alatt kéne művelnie.
Persze kis cégnél, ahol szakember alkalmazására
nincs pénz, az ingyenes Linuxról sem lehet szó, tessék
megvenni a Windowst. Meg vagyon írva, hogy "...a kinek
van, annak adatik, és bővölködik; de a kinek nincs,
az is elvétetik tőle, a mije van." (Máté
13.12)
Így működik a világ.
Magad, uram
Olyan is van, amikor a magánszemély a saját, külön
bejáratú gépén futtat Linuxot, ahogy én,
de hát ez egyfajta kedvtelés, mint madárpókot
tartani otthon hobbiállatként: sok öröm van benne
meg sok izgalom, de például a szomszédnak nyugodt
lélekkel nem ajánlható. A szomszéd valószínűleg
nem annyira kifinomult lélek, mint mi, ő talán felfogni
se bírná, hogy egy madárpók nagy, szőrös
potrohában mennyi kedvesség lakozik.
A GNU/Linux, mint a vágy titokzatos tárgya, pont attól
szép, hogy kissé macerás. Mármint akkor, ha
egyedül vagyunk vele és menet közben tanuljuk a rendszer-adminisztrációt.
Ha azt akarom, hogy a GNU/Linux lássa a Psion netBook meghajtóit,
először is össze kell szednem az ehhez szükséges
információkat, amelyek egészen biztosan elérhetők,
csak nem tudni, hol. Amikor megvannak, a többi kézügyesség
dolga csupán, az Epoc-Linux kapcsolat pedig igen stabil lesz,
de addig kissé kanyargós út vezet. Más: azt
akarom, hogy a noteszgép üresen álló PCMCIA-kártyahelyére
megfelelő adapterrel bedugott CompactFlash kártyát
új meghajtóként lássa a rendszer. Az ehhez
szükséges ismeretanyag mindössze pár szó,
viszont azt fél napig keresem a rendszer dokumentációjában,
amíg meg nem győződök róla, hogy itt ilyesmi
nincs.
Aztán megtalálom az interneten, azóta a rendszer
a CF-kártyákat is látja meg a párhuzamos portra
kötött külső ZIP-meghajtót is, és így
tovább. Azaz im-már a hardver valamennyi komponense rendben
működik, úgyhogy továbblépünk. Professzionális
szintre emeljük a levelezést.
Küzdelem a postással
GNU/Linux-ügyekben kevéssé járatos olvasómat
az alábbiak nyilván el fogják borzasztani, de épp
ez a cél. Mindenekelőtt azt kell tisztán látnunk,
hogy a GNU/Linux alatti grafikus alkalmazások, közöttük
a levelezőprogramok minőségéhez szó fér,
ezzel szemben a nagy múltú, karakteres Unix-programok egészen
kiválóak. Az az ésszerű tehát, ha az
ember klasszikus darabokat használ. Csakhogy: Windows alatt egy
levelezőprogram - mondjuk, az Eudora - a leveleket letölti,
szortírozza, olvassa, írja, elküldi. A Unix-modell
ezzel szemben építőkocka elvű, vagyis külön
program van mindenre, például a POP3 kiszolgálóról
a fetchmail tölti le a postát, a procmail válogatja
szét a levelet, a pine, a mutt vagy valamely más levelezőkliens
olvassa-írja őket (bár a levél megírására
nyilván célszerszámot használunk, jellemzően
a Vimet), és végül a sendmail küldi el. Ezeket
a programokat egyenként be kell állítani, azaz meg
kell írni a konfigurációs állományaikat,
kivételt képez e tekintetben a sendmail, mert ott a helyzet
az átlagosnál is jóval súlyosabb.
Mindegy, végére jutunk az építkezésnek,
minden együtt áll, egy apró baj van csupán,
hogy tudniillik a levelek nem töltődnek le. Tudom, hogy ott
vannak a kiszolgálón, de valami megakadályozza, hogy
a kezem közé kerüljenek.
A dolog innen kezd széppé válni, ugyanis e ponttól
kezdve a felhasználó - ha nincs rendszergazdája
- kénytelen bizonyos mélységig megérteni
a folyamatot. Mindenekelőtt azt kell fölfognia, hogy a munkamegosztás
fennálló rendszerében a fetchmail elhozza ugyan a
levelet a POP3 kiszolgálóról, de nem teszi bele az
inboxba, hanem átadja a sendmailnek, és az fogja bedobni
a postaládánkba, vagy ha fut a procmail, átadja neki,
hogy rendszerező-szortírozó munkáját
elvégezhesse. Viszont: a sendmail, mielőtt továbbadná
a leveleket, egyenként ellenőrzi őket a tekintetben,
hogy vajon létező domainről jönnek-e. A [email protected]
címről érkező levelet csak akkor adja tovább,
ha meggyőződött róla, hogy a windsor.hu domain
csakugyan létező dolog. Ellenkező esetben azt mondja,
hogy domain of sender address does not resolve, és a levélkét
visszadobja.
Esetünkben az a probléma, hogy mindent visszadob.
Okulva a CF-kártya ügyéből, egyenest az interneten
kezdtem keresgélni, találtam különféle
levelezőlista-archívumokat és bennük olyan leveleket,
melyeknek az írói arra panaszkodnak, hogy a sendmail nem
adja oda nekik a postájukat, az egészet egyben kivágja
az ablakon. De nem találtam egyetlen választ se ezekre a
levelekre, így aztán azt látom lelki szemeimmel,
hogy sok-sok szomorú, magányos ember üldögél
a világ egymástól távol eső pontjain,
levelet szeretnének kapni, mindegy, honnan, de nem jő levél,
vagy ha mégis, a sendmail haladéktalanul elkobozza.
Néhány nap után föladtam a világhálón
való kutatást, kiderült ugyanis, hogy ez esetben az
igazság ideát van, jelesül a gépemen, és
még csak nincs is olyan nagyon eldugva. A lényeg mindössze
annyi, hogy tűzfal mögött vagyok, innen a sendmail nem
lát rá az internet címtartományaira, illetve
nem úgy lát rá, ahogy kellene, épp ezért
engedélyeznem kell neki, hogy a domainnevek ellenőrzése
nélkül fogadjon el leveleket. Átkonfigurálom,
az tíz perc, és megindul a szerkezet, amely így együtt
sokkal hatékonyabb a monolit levelezőprogramoknál,
noha egyelőre a lehetőségeinek csak pár százalékát
hasznosítom.
A lényege, hogy a háttérben démonként
futó fetchmail folyamatosan szemlézi a különféle
POP3 kiszolgálókon lévő távoli postafiókjaimat,
elhozza róluk a postát (to fetch: elhoz), a szintén
démonként futó procmail pedig ezeket szétválogatja,
és a levelezőlistákról jövő cuccot
- ebből nálam elég sok van - a megfelelő
mappákba rakja le. Bizonyos típusú levelekre automatikusan
válaszol, bizonyos típusú leveleket egyből
kihajít.
Ezt azért teheti, mert nem egy grafikus - "felhasználóbarát"
- felületen konfiguráljuk, hanem szövegállományban,
melynek a komplexitása már-már egy programozási
nyelvre emlékeztet. Ennek megfelelően a procmail nemcsak
a fejlécben, hanem a teljes levélben keres, mégpedig
kiterjesztett reguláris kifejezésekkel, és találat
esetén bármire hajlandó, akár még tőzsdekrach
előidézésére is, ha épp erre vágyunk.
Mindez az én közreműködésem nélkül
folyik (és persze a permanens internetkapcsolatnak köszönhetően),
tehát jön a posta és gyűlik a megfelelő
helyeken. Majd ha akarom, megnézem.
Windowsnál a posta akkor jön, ha elindítom a levelezőprogramot,
az letölti, amit letölt, és belesomja egy olyan állományba,
amit csak ő tud olvasni és aminek a tartózkodási
helyét is csak ő ismeri. A Unix-modell szerint van egy nyilvános
levéltár, abba folyamatosan érkezik az anyag, és
a gyűjtemény bárki számára hozzáférhető.
Teljesen mindegy, melyik levelezőprogramot indítom el, semmi
se köt a Pine-hoz, bármikor választhatom helyette a
muttot, a TkRat-ot, sőt az emacsot vagy akármi mást.
(A Pine viszont kitűnő hírolvasó is, ezért
lett nálam listavezető.)
A madárpóknak nyolc szeme van, és állítólag
türkizkékek. Ez volt az egyik.
A pók legkékebb szeme
Ismeretes módon a web kezdettől fogva grafikus felületként
indult, ám később a különféle Unix-
és VMS-rendszerek VT100 termináljainál ülő
felhasználók is látni szerették volna, szükségképp
kellett egy karakteres böngésző, ez volt a Lynx.
Történetesen én is a Lynxet használtam legelőször,
olyképpen, hogy Psion Series 3a-ról beléptem a CompuServe-be,
majd a CompuServe telnet szolgáltatásával bejelentkeztem
a CERN egyik gépére, és azon elindítottam
a Lynxet. Az egészben az a legkülönösebb, hogy ez
a felállás egy-vagy két alkalommal csakugyan működött,
a Psion képernyőjén a webről származó
szövegtörmelékek voltak láthatók, amint
ezt egy tévéműsorban volt szerencsém demonstrálhatni.
Később már PC-n futtattam a Lynxet, sőt egy
darabig GNU/Linux alatt (az 1. képen a kék
hátterű ablak a Lynx), elégedett voltam vele, és
erről az örvendetes tényről ismétlődő
jelleggel tájékoztattam a nyájas olvasót.
Ma már nem használom, mert valami sokkal jobb született.
Az 1. képen a Lynx ablaka mögött egy másik karakteres
böngészőt látunk, ez a W3, amiben csak az a jó,
hogy az emacsban, Richard Stallman rettentő editorában fut,
amely editor emellett levelezőprogram, hírolvasó,
PIM és sok más egyéb, vagyis komplett munkakörnyezet,
amiből sokak szerint már csak egy igazán jó
szövegszerkesztő hiányzik. Mellesleg talán föltűnt
az olvasónak, hogy a jelen szövegben a Linux szó helyett
(hacsak nem ragozott alakban szerepel) mindenütt a GNU/Linux formát
használom. Ez azért van, mert olvastam valahol, hogy Stallmannek
(gyengébbek kedvéért a Free Software Foundation és
a GNU Project apostola, a GNU gcc és gdb, valamint a föntebb
említett emacs alkotója) fáj, ha az emberek szimplán
Linuxról beszélnek, hiszen a Linux csupán egy rendszermag,
de az ember a dinnyéből sem a magot fogyasztja, noha egyébként
szükség van rá. Úgy döntöttem tehát,
hogy csinálok a Vimbe egy rövidítést, amely
a linux vagy Linux szavakat automatikusan GNU/ Linuxra cseréli
le, miáltal is a Stallman szívébe fúródó
tövisek száma eggyel csökkenni fog.
Végezetül pár szó a madárpók legkékebb
szeméről: ezt úgy hívják, hogy Links
(http://links.sourceforge.net). Ha viszonyítani akarom a többi
böngészőhöz, akkor az MSIE és a Netscape
Navigator teherhajó, az Opera motorcsónak, a Lynx hidroplán,
a Links pedig vízfelszín alól indított rakéta.
Mindent megad, amit a Lynx nem, normálisan mutatja a kereteket
és a táblázatokat (2. kép),
de a legördülő menüket és a hasonlókat
is, tehát - a Lynxszel ellentétben - a weboldalakat
valahogy weboldalszerűen teríti ki, persze karakteresen és
roppant gyorsan. Ez a két dolog nem szükségszerűen
tartozik össze, hiszen a fentebb említett emacs/W3 is karakteres,
ám csöppet se gyors. A Linksnél ezzel szemben (szélessávú
internetkapcsolat mellett) csak a kanóc másik végén
lógó kiszolgáló sebessége számít,
ami a kora délelőtti órákban elfogadható
szokott lenni, ezért reggelenként úgy lapozom az
internetes hírforrásokat, mint más a nyomtatott újságot.
Természetesen a megjelenítés nemcsak fekete alapon
képzelhető el, hanem ahogy tetszik, lásd például
a 3. képet. Nekem fekete háttérrel
tetszik jobban.
Java-támogatás nincs, ugyanakkor a legördülő
menüket és efféléket generáló
JavaScriptek futnak, és általában működik
mindaz, amire a web normális használatához szükség
lehet. Ezzel együtt a Links nem általában váltja
fel az Operát vagy a Netscape-et, hanem csak amikor információkat,
letölthető állományokat, szövegeket vagy
más használható dolgot keresünk a hálón.
Amikor az értelem átmenetileg a korszellem fölé
kerekedik.
Váncsa István