|
A Jedi visszatér
2004. év 36. szám
Váncsa István
Szerzőnk az Adobe Creative Suite alkalmazásaival ismerkedik. Elsőként az InDesign CS kerül sorra
 Kezdjük a tényekkel. Ez a hetilap, amit a nyájas olvasó most épp a kezében tart, a QuarkXPress nevű DTP-alkalmazással készült. Ha netán valamely más hetilap is hever a nyájas olvasó asztalán, akkor az úgyszintén a QuarkXPress nevű DTP-alkalmazással készült, és ha, mondjuk, napilapok, netán folyóiratok hevernek ott, akkor azok is. A világ nyomdatermékeinek mintegy kilencven százalékát a QuarkXPress nevű DTP-alkalmazással tördelik, és ennek két oka van. Az első ok az, hogy ma már csakis DTP, vagyis desktop publishing létezik, nincs is semmilyen másfajta publishing, csakis ez.Korábban voltak nyomdák, a nyomdákban pedig szedőgépek, előttük gépszedők ültek, ők állították elő a szedést, amit aztán a kéziszedők elrendeztek az oldalon, vagyis betördelték - ez volt a publishing, magyarul a nyomóforma-készítés hagyományos módja, a nyomdaipar egyik fele. (A másik fele, sejthető módon, a nyomás.) A nyolcvanas évek folyamán viszont megjelent egy új eljárás, amit Paul Brainerd, az Aldus Corporation alapítója desktop publishingnek nevezett el, és ami a nyomdaipar egyik felét, a hagyományos formakészítést mintegy öt év leforgása alatt mindenestül eltörölte. Vagyis több mint tíz éve már, hogy a desktop publishing kifejezésnek, illetve a DTP rövidítésnek valójában semmifajta értelme nincs. Olyan ez, mint a terembura. Mindenki ismeri azt a kifejezést, hogy "a teremburáját nekije", de senki se tudja, hogy ez a bizonyos terembura mit jelent, már ha jelent bármit is egyáltalán. (Idézet
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárából: "teremburáját 1846: [...] a [b...] a teremtő urát káromkodás szépítő célzatú elcsavarásából keletkezett.")
Baljós árnyak
DTP-t vagy pláne desktop publishinget persze ma már kevesen mondanak, a legtöbben azt mondják inkább, hogy Quark (vagy maximum azt, hogy QuarkXPress), ez pedig azért van így, mert a Quark jókor volt jó helyen ahhoz, hogy az egész piacot egyben lenyúlhassa. Ez tehát a második oka annak, hogy csaknem az összes nyomdaterméket a QuarkXPress nevű DTP-alkalmazással tervezik. A történet azzal indul, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek nyomdáiban hatalmas és drága fényszedő rendszerek kezdtek feltünedezni, töményen tudományos-fantasztikus légkört árasztva, sejtelmesen derengő képernyőik és surrogó mágnesszalagjaik között fehér köpenyes beavatottak mozogtak nesztelenül, mint egyiptomi főpapok a fáraó halotti szertartásán. Az újság is ennek megfelelően készült, sok pénzért, rituálisan, kimért lassúsággal. Ezzel a közeggel szemben jelent meg 1987-ben a QuarkXPress, azt ígérve, hogy szedést-tördelést mindenestül meg lehet oldani egy közönséges íróasztalon, nem muszáj hozzá az Alfa Holdbázist felépíteni, csak egy irodai számítógép kell, meg a QuarkXPress nevű tördelőprogram, mindez a fényszedő célrendszer árának kicsinyke hányadáért. Vagyis a QuarkXPress túlárazva kezdte a pályafutását, hiszen önmagát nem a szoftverpiachoz, hanem az akkor még létező integrált fényszedő rendszerekhez viszonyította; aztán a továbbiakban is túlárazva folytatta és folytatja mind a mai napig, éspedig azért, mert megteheti. Quark Vader azt is megengedheti magának, hogy a világháló közvéleménye előtt pocsék terméktámogatást nyújtó, modortalan és pökhendi vállalkozásként váljon ismertté, piaci fölénye ettől még kikezdhetetlen marad. S hogy ez így van, azt leginkább az Adobe döntéshozóinak köszönheti.
Valójában a DTP alapjait az Adobe rakta le a PostScripttel, rögtön utána pedig létrehozta azt a két alkalmazást, amelyek nélkül DTP egyáltalán nem létezhetne, tehát a vektoros rajzolót (Illustrator) és a pixeles képszerkesztőt (Photoshop). Már csak a zárókövet, vagyis a tördelőprogramot kellett volna a helyére illesztenie, s ha ezt csakugyan megteszi, akkor a Quark nevű cég túlélői most az Adobe parkolóját őriznék, jobb esetben a főportás is közülük kerülne ki.
Az Adobe kihagyta ezt a ziccert, és ennek csak örülhetünk. Most ugyanis két univerzális (plakát-, újság- és könyvtervezésre egyaránt használható) tördelőprogram van a világon, a QuarkXPress és az Adobe InDesign. Igaz, hogy a QuarkXPress hegemón helyzetnek örvend, de mindenki tudja, hogy az InDesign nagyjából ugyanannyit nyújt, és feleannyiért. Aki most kezdi az ipart, az választhat, eltöprenghet az ár/érték arányon és dönthet a saját józan belátása szerint. Ez a körülmény a Quark számára nyilván egyre kevésbé megnyugtató, sőt hovatovább idegesítő lehet. Ha viszont fordítva történt volna, vagyis ha az Adobe idejekorán kijön a saját tördelőprogramjával, akkor most nem volna mellette másik, ugyanis ilyen körülmények között senki nem rúghatott volna labdába rajta kívül. A világsajtót, a világ könyvkiadóit és nyomdaiparát egyetlen cég látná el szoftvereszközökkel, az Adobe. Ez ugyan egy jól nevelt, udvarias vállalkozás, legalábbis még soha, sehol nem olvastam, hogy Bruce Chizen saját kezűleg verné a nagyfelhasználókat a gyárudvaron, de akkor is. Érvényben lévő mítoszaink szerint az a jó, ha verseny van, mert az a haladás motorja, úgyhogy maradjunk is ennyiben és nézzük most már a terméket közelebbről.
Csillagok háborúja
Az Adobe InDesign CS kifejezésben a CS azt jelenti, Creative Suite, vagyis az InDesign CS egy szerszámkészlet egyik, bár legfontosabb darabjaként kerül forgalomba. A készlet összetétele a következő: InDesign 3.0 (hivatalos nevén InDesign CS), Photoshop 8.0 (hivatalos nevén Photoshop CS) és Illustrator 11.0 (Illustrator CS, mint ezt már nyilván magunk is kitaláltuk). Professional változatnál ehhez még hozzájön GoLive 7.0 (GoLive CS) is, de hát az már egy másik állatfajta. A Creative Suite lényege, hogy egyben tartalmazza mindazt, amire egy grafikai stúdióban vagy egy szerkesztőségben szükség van, s mindezért jóval kevesebbet kell fizetni, mint amennyit a másik cég csak a tördelőprogramjáért akar. A Trans-Europe Kft. árlistáján az olvasható, hogy "Adobe Creative Suite Standard 1 Windows IE Full Box Commercial 335 000", míg viszont a "QuarkXPress 6 Windows IE Full Box Commercial 448 000". Utóbbihoz persze még meg kell venni az Illustratort és a Photoshopot is, az egyszer 193 000 plusz egyszer 228 000, és ehhez jön még a QuarkXPress 448 ezerért, tehát mindösszesen 869 000. Ezzel szemben áll az Adobe a 335 ezerrel. És hogy félreértés ne legyen: amit a QuarkXPress nyújt, azt az InDesign CS is nyújtja, és megfordítva, amit az InDesign CS tud, azt megkapjuk a QuarkXPresstől is; van, amiben az egyik jobb valamivel, van, amiben a másik, de alapjában véve mosógép ez is, az is, teljesítményük és kapacitásuk gyakorlatilag egyforma, ugyanolyan elven működnek, a kezelőszerveik ugyanott vannak és ugyanúgy használandók. A Quark tehát nem azért kér többet, mert ő többet is ad, hanem, mint már mondtam, mert megteheti. Majd nyilván el fog jönni az idő, amikor már nem teheti meg, de az még soká lesz, addig még lehet gyűjtögetni és élére rakni a garast.
Most tehát az InDesign 3.0-ról lesz szó, jövő hónapban az Illustrator 11.0-ról, utána pedig a Photoshop 8.0-ról, ám ezeket - az Adobe kívánságának megfelelően - úgy fogjuk emlegetni, hogy InDesign CS, Illustrator CS és Photoshop CS. Szerintünk ugyan ez marhaság, de hát annyi baj legyen.
Kezdjük ott, hogy a fentebb elmondottak ellenére vannak az InDesign CS-nek olyan sajátosságai, amelyek láttán a Birodalom irányából erre csellengők tátott szájjal hajítják el a sarlót és a kalapácsot, és persze most nem a látványos, de valójában csak roppant ritkán vagy sohase használt trükkökre gondolok. Sőt még csak nem is a korlátlan mélységű visszacsinálásra vagy a négyezer százalékos zoomra, ami már az InDesign 1.0-ban megvolt, de még ma is mélyen megérinti az érzékenyebb lelkeket. Ezeket illetően már öt évvel ezelőtt kellő terjedelemben csodálkoztam ebben a rovatban, hozzáfűzve, hogy azért az se volna hátrány, ha az InDesign idővel majd indexet generálni is megtanulna. Azóta megtanult, de most nem ezt fogjuk méltatni, hanem a szemcseppentőt. Ilyen máshol is van, csaknem minden grafikai alkalmazásban található egy szemcseppentő mint mintavételi eszköz, tekintet nélkül arra, hogy a felhasználó a polgári életben erre a célra szemcseppentőt sohasem használt, az ő agyában ennek még az ideája se merült fel soha, ezzel szemben úgy tudta, hogy a szemcseppentő kis mennyiségű folyadék pontos célba juttatására való. Sebaj. Természetesen az InDesign is a kezdettől fogva használja a szemcseppentő-metaforát például szín-mintavételezésre: művünket frissen pingáltnak képzelvén valamely részén felszívunk egy kevéske festéket, hogy azt a színt reprodukálhassuk máshol is. Csakhogy az InDesign CS szemcseppentője nemcsak a festéket szívja fel, hanem az objektum valamennyi attribútumát, így például egy szöveg betűtípus- és bekezdésformázását, de azon belül mindent, aztán a kitöltés- és körvonaljellemzőket, a transzparenciát, az éltompítást (feather), sőt a vetett árnyékot (drop shadow) is. Ha nem mindent akarunk másolni, akkor az e célra szolgáló párbeszédablakban jelöljük, hogy mi az, ami nem kell. A mintaobjektumra kattintva a szemcseppentőnk megfordul és láthatólag megtelik a felszívott jellemzőkkel, s ha ekkor egy másik objektumra kattintok vele, az totálisan megfertőződik, tehát olyan lesz, amilyen a minta volt. Ha új objektumot rajzolok, olyan lesz az is. Mint látjuk, ez az eszköz a grafikai alkalmazásokból ismerős szemcseppentő és a Microsoft Word által bevezetett formázóecset jól sikerült szintézise, illetve annál is sokkal több, valódi lézerkard. Nagyon sok haszna van.
Velünk van az Erő
Ami mármost az InDesign CS névre hallgató InDesign 3.0 nóvumait illeti, azok közül talán a munkacsoportos szolgáltatásokat nyújtó Adobe Version Cue a leghúsosabb: verziókövetés, projectek stb., csupa olyan dolog, amiben az InDesign eddig nem igazán jeleskedett.
A kollaborációra való képesség más tekintetben is növekményt mutat, például a File menüben feltűnt egy olyan menüpont, hogy Package for GoLive. Akkor használjuk, amikor elkészültünk egy dokumentum nyomtatott változatával, ilyenkor a fenti paranccsal az összes hozzávalót egybecsomagoljuk és továbbítjuk a webes kollégához, aki majd az online változatot megcsinálja.
Sokak érdeklődésére tarthat számot a nested styles nevű új szolgáltatás. Itt arról van szó, hogy a bekezdésstílusokhoz társíthatunk különféle karakterstílusokat, amelyek a bekezdés megfelelő helyein majd automatikusan megjelennek. Például ha lexikont tördelünk, létrehozunk egy ilyen nested, vagyis egymásba ágyazott bekezdésstílust, majd alkalmazzuk a lexikon teljes szövegére, és nagy örömmel látjuk, hogy a szócikkek címszavai automatikusan félkövérre változtak. Noha ezeket egyenként kellett volna kijelölnünk, utána klikk a stílusra, egy bekezdéssel tovább, kijelölni, klikk, satöbbi, mondjuk félmilliószor.
Annak idején InDesign 1.0 felhasználói felülete az Illustratoréra hasonlított, amúgy teljesen méltányolható módon, hiszen az InDesign 1.0 maga is inkább rajzolóprogram volt, fejlett szövegkezelő képességekkel felruházva. A 2.0-s változat már képességeit és küllemét tekintve is egészen olyan volt, mint egy tördelőprogram, noha megjelenése az Illustrator és a Photoshop felületével teljes összhangban állt. Ez az összhang továbbra is megvan, sőt ha lehet, még kimunkáltabb, noha ugyanakkor az InDesign CS felületének vannak új és egyedi vonásai, legkiemelkedőbb közülük a control panel. Alapértelmezés szerint az alkalmazás főablakának menüsora alatt foglal helyet, ahol más alkalmazásoknál különféle eszközsávok találhatók. Valójában a control panel is eszközsáv, csak éppen helyzetérzékeny, vagyis mindig azokat az eszközöket tartalmazza, amire a felhasználónak szüksége van. Hogy pontosak legyünk, a Paragraph, Character, Transform, Stroke és Table palettákat váltja ki, ezek ugyan továbbra is megvannak, elő lehet őket szedni, de minek, hiszen a control panellel sokkal gyorsabbak vagyunk. Egészen nyilvánvaló, hogy ez a control panel záros határidőn belül más Adobe-alkalmazásokban is megjelenik, először talán az Illustratorban, és az Illustrator is nyerni fog vele.
A control panel révén tehát módosítani tudjuk a kiválasztott objektumot, a szintén új info paletta révén pedig információkat kapunk róla, vagy az egész aktuális dokumentumról, vagy az éppen használt eszköz alatti területről, attól függően, hogy éppen mi történik; az információk leginkább valaminek a helyzetére vagy méretére, vagy elfordulási szögére vonatkoznak, például, ha arrébb húzok valamit, akkor az info palettán folyamatosan követhetem az aktuális helyzetét a kiindulási ponthoz viszonyítva.
A sablonok használatát az InDesign (ellentétben például a FrameMakerrel) nem igazán forszírozza, új dokumentum létrehozásánál nem kötelező valami meglevőre hivatkoznunk, hanem kapunk egy párbeszédablakot, amiben megadjuk az oldalszámot, az oldalméretet, a margókat és a hasábok számát. Ha egy idő elteltével megint egy ugyanilyen formátumú dokumentumot (mondjuk, könyvet) akarunk létrehozni, akkor megint megadjuk az oldalméretet, a margókat és a hasábok számát, vagy legalábbis ezt kellett művelnünk eddig. Most viszont megjelent egy opció, ami több, mint a semmiből indulás, de kevesebb, mint a sablonhasználat, ezt úgy hívják, hogy document presets, és abból áll, hogy a fenti jellemzők együttesét elmenthetjük, új dokumentum létrehozásakor pedig hivatkozhatunk rá. Kis lépés ez egy ember életében és még kisebb a számítógépes kiadványszerkesztés történetében, viszont jól jöhet olyankor, amikor nem ugyanolyan dokumentumot akarok létrehozni, mint legutóbb vagy egyszer valamikor, hanem csak hasonlót.
A legszebb, persze az volna, ha az InDesign - a FrameMakerhez hasonlóan - emellett még stílusokat tudna importálni más dokumentumokból, de hát ilyesmiről szó sincsen sajnos. Viszont, ha már itt tartunk, XML-dokumentumot importálni és exportálni tud. Előző verziójában az XML közeli szolgáltatások még nagyon béta-állapotúak voltak, azóta ezen sikerült túllépni az epszilonig s tovább, elannyira, hogy az InDesign CS-ben XML-állományok szerkesztésével is a siker reményében próbálkozhatunk, persze azért ne egy hathetes tanfolyamról frissen szabadult tördelőt bízzunk meg vele. XML-állományok importja előtt célszerű megcsinálni a megfelelő sablont, ami az XML-címkékhez InDesign stílusokat csatol, s ennek az lesz az eredménye, hogy az importált dokumentumhoz tipográfiai értelemben hozzá se kell nyúlnunk. A művelet relatíve egyszerű, mindamellett ne feledjük, hogy az InDesign alapjában véve nem erre való. Erre a célra akadnak jobb eszközök is.
A klónok támadása
Story Editornak hívják. Egy tördelő-, rajzoló- vagy képszerkesztő program kétféle lehetőséget kínálhat ahhoz, hogy az oldalra szöveget írjak. Az első és kézenfekvőbb módszer az, hogy megnyit egy külön ablakot, abba begépelem, amit kell, majd az alkalmazás elhelyezi az egészet oda, ahova én akarom. Telnek-múlnak az évek, a fejlődés megállíthatatlan, s ennek köszönhetően egyszer csak arra nyílik lehetőségem, hogy közvetlenül az oldalra (vagy képre) írjak, semmi külön ablak, a betűk egyből ott és akként jelennek meg, ahová és amilyennek őket szánom. Megint csak telnek-múlnak az évek, közben a fejlődésnek egy minden eddiginél magasabb szintjére hágunk, ami oda vezet, hogy az oldalon elhelyezendő szöveg megszerkesztéséhez egy különálló szerkesztőablakot fogok kapni, hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy annak a használata ilyen esetben gyorsabb és praktikusabb. Csak begépelem, amit kell, majd az alkalmazás elhelyezi az egészet oda, ahova én akarom.
Az InDesign CS most éppen itt tart, az önálló szerkesztőablakot úgy hívják, Story Editor, használatának pedig, legalábbis a dokumentáció szerint, két előnye van. Az egyik, hogy úgy látom a szöveget, mintha a Notepadban szerkeszteném, a maga pőre valójában, mindenfajta zavaró körülmény (értsd: formázás) nélkül, a másik pedig - folytatja a dokumentáció - az, hogy egyszerűbben tudok tájékozódni a szövegben, ami most egyetlen folyamatos, balra zárt hasáb.
Azért ehhez muszáj hozzátennem valamit.
Ha én tervező vagyok és az általam alkalmazott tipográfiai elemek a szöveg olvasását nem megkönnyítik, hanem megnehezítik, de annyira, hogy magam is jobban boldogulok a formázatlan betűtengerrel, "without layout or formatting distractions", ahogy a dokumentáció fogalmaz, nos, akkor a lehető leggyorsabban más foglalkozás után kell néznem.
Ami pedig a szövegben való tájékozódást illeti, épp az a baj, hogy ez most nem egyszerűsödött, hanem lehetetlenné vált. Csakugyan lehetne egyszerűbb, abban az esetben, ha a szöveg bal oldalán látható, értelmetlen és fölösleges sávban, ahol most a stílusok nevei állnak, a dokumentum faszerkezete kapna helyet, kibontható és összecsukható ágakkal, a Wordből ismert Document Maphez vagy még inkább az OpenOffice Navigatorához hasonlatosan. De hát nem az kap helyet, így aztán ha Story Editor üzemmódba váltok át, akkor nem nyerek semmit, viszont sokat veszítek. Kivéve, ha olyan szerkesztő vagyok, aki a másfél flekkes tudósítást az első oldalon indítja, folytatja az ötödiken és befejezi a nyolcadikon, és most ráadásul még meg is akarja húzni. Ilyen esetben a Story Editor csakugyan praktikus lehet.
A Birodalom visszavág
Az InDesign már a 2002 januárjában megjelent 2.0-s verziójával kiforrott tördelőprogramnak számított, és egyértelműen a QuarkXPress előtt járt, nagyobb stabilitás, nagyobb teljesítmény, kifinomult tipográfiai eszközök, szoros integráció az Illustratorral és a Photoshoppal, mindezek tetejébe a Macintosh-platformon OS X-kompatibilitás, amivel a QuarkXPress rútul lemaradt.
A két termék közötti választás problémája valójában nem volt probléma, holott az árviszonyokat még nem is vettük figyelembe. A Birodalom csak tavaly júniusban vágott vissza a QuarkXPress 6-tal, de három hónapra rá már az InDesign CS is piacra került. Ez még kiforrottabb termék, és most már az InDesign mögött elkötelezett hívek kicsiny, de lelkes csapata áll, közöttük például multinacionális reklámcégek hatalmas grafikai stúdiói is, ők pedig világosan el tudják mondani, és el is mondják, mért jó az nekik, hogy az InDesign használatára tértek át. Ezzel együtt a QuarkXPressből négymillió példányt adtak el világszerte, piaci részesedése, mint mondtam, nagyobb mint kilencven százalék, százszámra készültek hozzá különféle bedolgozók (Xtensions), egyszóval a QuarkXPresst használó cégek többségének se oka, se lehetősége arra, hogy váltson.
|
