Az ősdisznó esete a szimbolizmussal 2002. év 26. szám Szerzőnk ezúttal windowsos vizekre evez, kizárólag azért, hogy kipróbálhassa az Adobe Illustrator 10-et. Ideje a Windows XP-ről néhány dicsérő szót mondanom. Ez nem is annyira könnyű, mint gondolnánk, tudniillik néha úgy érzem, az XP felülete a 6-8 éves korosztály szellemi színvonalához van igazítva, én meg már elmúltam ötven, úgyhogy itt kompatibilitási gondok mutatkoznak. Elindítom például a beépített állománykeresőt, és megjelenik egy olyanforma kutya, amilyet régi vidéki cukrászdák kirakatában lehetett látni, csak az marcipánból volt, ez meg animálva van (1. kép). Az állománykereső használata lassú, körülményes és főleg eredménytelen, viszont a kutya forgatja a szemét, vakaródzik, farkát csóválja, és néha labdázni akar. Alkotói szerint bizonyára rettentő édi, és én ezt nem is vitatom, legfeljebb egy gombolyaggal játszó cicát hiányolok mellőle, másfelől viszont nem hiszem, hogy a hardver képességeit egy giccsparádé üzemeltetésére célszerű fordítanunk. Persze az eb elűzhető, a Search Companion nevű panel valamiképp átformálható, és a keresett állomány végül is meglesz. A felület többi részéről is le lehet kaparni a cukormázat, utána a rendszer egy viszonylag szerény képességű hardveren is elfogadható sebességgel fut, de főleg stabil. Stabilitását persze nem tudom a Linuxéval egybevetni, mint ahogy az általam lakott társasház statikai állapotáról is csak annyit mondhatok, hogy még nem omlott rám. Az XP sem omlott rám az elmúlt két hónapban, és tulajdonképp már azt remélem, hogy nem is fog soha rám omlani. Ez amúgy hülyeség, de hát az ember gyógyíthatatlanul, betegesen optimista. A pontosság kedvéért hadd mondjam el azt is, hogy GNU/Linux alatt dolgozva semmiféle generális sebességnövekedést nem tapasztalunk az XP-hez képest, ellenkezőleg, lassulást tapasztalunk. Ez a karakteres holmikra természetesen nem vonatkozik, azok mint az olajozott ménkű, továbbá X alatt is van néhány villámgyors segédprogram, a többség viszont némiképp lomha, az irodai programcsomagokról pedig ne is beszéljünk. Ezzel együtt a GNU/Linux roppant rugalmas, tág határok között konfigurálható, sokszínű, szórakoztató, megunhatatlan, összességében tehát igen megnyerő képződmény, de szó sincs arról, hogy desktop operációs rendszerként az XP-t bármi lényeges dologban felülmúlná. Ami az egyszerű, mezei felhasználó számára mégis nagyon vonzó benne, az a rendelkezésre álló grafikus környezetek bősége: a monumentális, rengeteg szolgáltatást nyújtó és ennek megfelelően hardverigényes brontoszauruszoktól kezdve a szélsőségesen minimalista megoldásokig terjed a skála, és mindenki azt választhatja, ami az ő ízlésének, szokásainak, rigolyáinak, de legfőképp a gépe teljesítményének a leginkább megfelel. A Windows-világban ilyesmiről szó sincs de ez érthető: kezdetben volt egy UNIX nevű operációs rendszer, amihez később fejlesztettek különféle grafikus környezeteket; másfelől kezdetben volt egy Windows nevű grafikus környezet, amihez később fejlesztettek valamifajta operációs rendszert, miáltal is az utóbbi esetben a környezet az elsődleges. (Legalábbis látszólag, de az pont elég.) A Windowst nem lehet átöltöztetni, mert a Windows maga a ruha; talán ezért van az, hogy a Windows grafikus héjának felváltására irányuló törekvések eleddig nem hoztak túl sok sikert. Közben azonban látnunk kell, hogy azért ez az öltözék is fejlődik, pontosabban csinosodik, legalább olyan ütemben, mint a magyar rendőrség egyenruhája, ha nem gyorsabban, most például négy új zseb került reá, ami igazán dicséretes. Minden a szemnek, semmi az észnek Elégedettségem kiváltó oka az msvdm, a Microsoft saját virtuális asztalkezelője (ezt inkább úgy kéne írni, hogy virtuálisasztal-kezelő, de úgy meg rém hülyén nézne ki). Volt már ilyen korábban is a Windows-világban, első alkalommal talán az istenben boldogult PC Tools for Windows mutatott föl valami hasonlót, s amennyire vissza tudok emlékezni, az nem is volt rossz. Ami a további hasonló kísérleteket illeti, egyebek között a Microsoftéit is, azok feledhetők. Velük kapcsolatos tapasztalataim alapján azt hittem, a multidesktop műfaja valami eleve komolytalan dolog, s csak GNU/Linux alatt dolgozva jöttem rá, hogy egyáltalán nem komolytalan, sőt egy 800¥600-as megjelenítővel idétlenkedve egyenesen áldás, ha az embernek több munkaasztala lehet. Tegyük hozzá hamar, hogy az XP e szempontból is újdonságot hozott, az én noteszgépem 800¥600-as képernyője mostantól 1280¥1024-es is lehet akár, persze csak virtuálisan. Az XP, ha akarom, hajlandó létrehozni a fizikailag lehetségesnél nagyobb munkaasztalt, amire én egy 800¥600-as lyukon, kivágáson, nézőkén stb. tudok rápillantani. Ilyen is volt már, egy évtizeddel ezelőtt az akkori - fene tudja már, milyen - videokártyám meghajtója prezentálta ugyanezt a szolgáltatást, ami tulajdonképp jó a maga módján, bár eleinte kissé zavaró. Kivéve, ha ebből a megnagyobbított munkaasztalból is több van, minimum négy, akkor jóval hamarabb meg lehet szokni. Nos, az msvdm négy munkaasztalt hoz létre, többet nem, azaz eleve határt szab a vágyainknak, de hát négy asztal többnyire elég. A nagyobb baj az, hogy mint a Microsoftnál általában, most sem a használhatóság az elsődleges, hanem a látvány. Érzésem szerint a Windows szülőházában többnyire a grafikusé az utolsó szó, nem a programozóé, ráadásul ezek a redmondi grafikusok sokan vannak, lelkesek, és roppant kártékonyak. Múltkor már elvszerű bírálatban részesítettem azt a panelt, amely gyors feladatváltás (ˇAltÓ-ˇTabÓ) alkalmával jön elő, akkora és legalább olyan részletgazdag, mint a Feszty-körkép, a kirajzolása ennek megfelelő ideig tart, következésképp a gyors feladatváltást lassú feladatváltássá teszi. Semmi haszna sincs, csak kára, viszont jól mutat. Mármost én egyebek között épp azért akarok több munkaasztalt, mert a futó programok közötti átkapcsolás a külcsín kedvéért lelassult, ehhez képest azt kell látnom, hogy a virtuális asztalkezelőt is a látvány jegyében hozták össze. Minden munkaasztalhoz saját háttér rendelhető (így az asztalok közötti váltás még tovább tart, de akkor is), a négy asztalt pedig meg lehet tekinteni egyidejűleg, egymás mellett is, és természetesen ez az elrendezés zoom-effektussal jön létre. Ezzel szemben a futó program ablakát egyik asztalról a másikra átvinni nem tudom. Ez ugyan fontos volna, de kevés-bé látványos, tehát a grafikusok szerint nincs rá szükség. Persze a virtuális ablakkezelő műfajában nemcsak a Microsoft saját szerszáma létezik, vannak mások is, de többnyire nem működnek XP alatt. Üdítő kivétel a Desks At Will (http://www.idyle. com/), ami korábban is a mezőny legjobbja volt, most pedig azzal vívja ki megérdemelt csodálatunkat, hogy XP alatt is korrekt mód működik, az embernek az az érzése, mintha KDE vagy valami hasonló alatt dolgozna. Árnyalatnyi különbség, hogy a GNU/Linux-világban a szoftver többnyire ingyenes, a Desks At Will viszont nem az, ebből aztán mindjárt láthatjuk, hogy most egy másik léthelyzetben vagyunk. Egyébként huszonkét és fél dollárt kérnek érte, annyit szerintem bőven megér. Zoom ugyan nincsen, és a virtuális munkaasztalokat se tapétázhatjuk ki egyenként, ezzel szemben kijelölhetők azok az ablakok, amelyeket valamennyi asztalon viszont akarunk látni, továbbá az alkalmazásokat munkaasztalokhoz rendelhetjük. Például dönthetek úgy, hogy az egyes számú asztal az internettel összefüggő cuccokat fogja tartalmazni, az asztalt ennek megfelelően valami kifejező és képzeletgazdag névvel láthatom el ("net" például), majd akként rendelkezhetek, hogy a böngésző, a levelezőprogram, a hírolvasó stb. mindig ezen az asztalon induljon el. Egy következő asztal lehet, mondjuk, a szövegkezelésé, és akarhatom, hogy mindig itt induljon el a Word. Ez akármeddig mehet tovább, ugyanis a Desks At Will tetszés szerinti számú munkaasztal létrehozását engedélyezi, annyit csinálok, amennyi kell. Végezetül a megnyitott ablakot bárhova átrakhatom. Ha úgy döntök, hogy erre a konkrét Internet Explorer-ablakra most nem itt, hanem három asztallal arrébb van szükségem, akkor átküldöm oda. Használata ésszerű és kényelmes, nem lassítja a rendszert, és nem eszi a memóriát. Csakugyan olyan érzés, mintha Unix alatt volnánk, és ennek megfelelően feltétlenül ajánlható mindazoknak, akik GNU/Linux-tapasztalatok birtokában dolgoznak a Windows alatt. A Desks At Will használata mellett kisebb a trauma. A hóhér szövege Eddig a grafikusok terrorjáról volt szó, most pedig a szerszámukat helyezzük górcső alá. Azaz megvizsgálunk egy szép, komoly, professzionális és drága alkalmazást, hiszen voltaképp ezért pedálozok Windows alatt, ahelyett, hogy a sok munka árán végül is jól belakott linuxos ólamban dagonyáznék. (Persze nem csak, sőt nem is elsősorban ezért, de erre még majd visszatérünk.) Az illető szép, komoly, professzionális és drága alkalmazás ezúttal az Adobe Illustrator 10 lesz, három okból. Először, mert relatíve nemrég jelent meg a piacon. (Múlt év szeptember 24-én jelentették be, de hát én közben linuxoztam.) Másodszor, mert egyike amaz igen csekély számú grafikai alkalmazásnak, amelyekről nem nagyon írtam e helyt. Harmadszor meg azért, mert most úgy látszik, érdemes kissé részletesen foglalkozni vele. Rajzolóprogramokról írva annak a véleményemnek szoktam volt itt hangot adni, hogy a FreeHand jobb, mint az Illustrator, és a CorelDraw jobb, mint a FreeHand, úgyhogy beszéljünk inkább erről. Ezt visszamenőleg sem okvetlenül kell korrigálnom, az Illustrator egymást követő verzióiban bőséggel akadtak hibák, emellett a program annyira erőforrás-igényes volt, hogy átlagos grafikai munkaállomáson csak mászni tudott, felületén nem lehetett kiigazodni, és rendre egy megállóval a FreeHand mögött haladt. Például a FreeHand a 8 verziójában bevezette a transzparenciát, az Illustrator kijött vele a 9-ben; az is igaz viszont, hogy akkor látványos effekteket kapcsolt hozzá és összességében használhatóbb szerszámot alkotott belőle, mint amit a konkurenciában láthattunk. Végül is az Illustrator veteményeskertjében minden később ért be, mint a szomszédainál; igaz, hogy kövérebb uborka, nagyobb szemű krumpli, ízesebb paradicsom termett benne, ámde valahogy mégse volt igazán meggyőző az egész. Most az előzményekhez képest annyi a különbség, hogy az Illustrator 10 az el-ső pillanattól kezdve a bizalmunkba lopja magát. Felülete emberi mód néz ki (éppolyan, mint a Photoshopé), mindent meg lehet találni benne, az eszközök általában úgy működnek, ahogy azt feltételezzünk róluk, ennélfogva gyorsan, kevés munkával is elfogadható eredményt tudunk felmutatni. Kíváncsi vagyok, hogy a live distortion kifejezésre talál-e valaki valami értelmes magyar fordulatot, itt, ugye, élve nyomorgatásról van szó, bár ez nem hangzik eléggé szívderítőn. A lényeg az, hogy bármelyik rajzi elemet - a szemléletesség kedvéért legyen ez szöveg, mondjuk egy szó - úgy megnyomorgathatom, hogy rá se lehessen ismerni, de az a továbbiakban is editálható marad. Például a 2. képen látható szöveg nem valami speciális fontból, hanem a Comic Sans MS 100 pontos fokozatából van, de egy effekt-tel ilyen metélőhagyma-szerűvé alakítottam, egy másik úgynevezett warp-effekttel pedig rávittem a betűsorokra a kívánt görbületet, ám a szöveget a továbbiakban is szövegként tudom szerkeszteni. Mellesleg az Illustrator tizenöt előre beállított és tetszőlegesen módosítható warp-effekttel érkezik, ezek persze nemcsak szövegre, hanem bármilyen grafikai objektumra alkalmazhatók. Ha már a torzításnál tartunk, a FreeHand egyik előnye az Illustratorral szemben a torzító borítékok használatában állt; nos, ilyenek immár az Illustratorban is vannak, és szokás szerint jóval teljesebb szolgáltatást nyújtanak. Itt egyebek között olyan lehetőség is van, hogy akármilyen tetszőlegesen választott rajzi objektumot használjak egy másik rajzi objektum torzításához, csupán annyi a teendőm, hogy a megfelelő menüből a Make with Top Object almenüt kell választanom. További lehetőség a pixelgrafikus programok javából ismerős torzítóháló (mesh) használata, ezt látjuk a 3. képen, ahol a szemléletesség kedvéért kinyitottam a szerszámosdoboznak azt a rekeszét, amelyben új rajzeszközök láthatók. Az Illustrator a dakoták között Indiánunk fölött az ég az Illustrator symbolism nevű szerszámainak egyikével készült, az envelope (boríték) mellett ez a 10-es verzió másik figyelemre méltó újdonsága. A szimbólumokat is a FreeHand vezette be, mégpedig a 8. verziójában, jó négy évvel ezelőtt, egyben bevezette a szimbólumszórót is: ott és akkor Graphic Hose névre hallgatott az az eszköz, melynek révén vektorgrafikákkal (akár egyszerre többfélével is) tudtuk lefújni a díszítendő felületet. Tegyük fel, hogy tölgyerdőben makkoltatott kondát kívántam ábrázolni, alkottam egy disznót, szimbólumot csináltam belőle és azzal lefúttam a képet, de az így képződött mintázat csupán az eredeti disznóra, vagy mondjuk így, az ősdisznóra (Urschwein) történő hivatkozásokat tartalmazott, miáltal csökkent az állomány terjedelme, másfelől az Urschwein megváltoztatása (például kiherélése) az egész kondán automatikusan átvezetődött. Az Illustratorban sincs ez másképp: fogunk egy rajzot, abból egyetlen mozdulattal szimbólumot alkotunk (kijelöljük és ráhúzzuk a szimbólumpanelre), majd az így képződött szimbólumot munícióként használva hosszú sorozatokkal lőjük az ékesíteni kívánt felületet, amíg el nem érjük a kívánt hatást. Most jön az, amit csak az Illustrator 10 tud: a lefújt felületet a festőprogramok ecsetjeire emlékeztető eszközökkel manipulálhatjuk, tehát a szimbólumokat - a mintát - átszínezzük, transzparenciát adunk nekik, grafikus stílusokat viszünk fel rájuk, esetleg megváltoztatjuk az eloszlásukat, a dőlésszögüket, és mindezt úgy, mint amikor garázsajtót mázolunk. Fölöttébb hatásos textúrákat lehet így létrehozni, persze amit a 3. képen látunk, az nem olyan. Az Illustrator 10 szimbolizmusa - hadd írjam ezt most már magyarosan - olyan brutális számítástechnikai teljesítményt igényel, amit az én noteszgépem nem tud szolgáltatni, úgyhogy művészetem ilyen irányú kibontakoztatására ez idő szerint nincs remény. Tudom viszont használni a flare (lencse-becsillanás) eszközt, ami fotorealista hatásokat visz a műalkotásba vagy éppenséggel túlvilági hangulatot kölcsönöz neki, amelyikre épp szükség van. Pixelgrafikus alkalmazásokban persze láttunk már hasonlót, de hát ez most egy vektoros rajzolóprogram, és a becsillanások is vektoros objektumokként jönnek létre, ennek megfelelően bármely felbontásban ugyanúgy mutatnak, és persze animálhatók is - például a Premiere vagy az After Effects eszközeivel. Természetesen az effekt valamennyi lehetséges jellemzőjét külön-külön és a legnagyobb precizitással szabhatjuk meg (4. kép), ilyen más alkalmazásban egyelőre nincs. Webszerkesztőként használva megint újabb erényeket mutat föl, bár kétségtelen, hogy erőteljes Flash-elkötelezettség esetén célszerűbb a FreeHanddel kacérkodni, minthogy a Flash és a FreeHand között érthető mód bizalmasabb kapcsolat áll fenn, mint a Flash és az Illustrator 10 között, noha persze a Flash formátumát az Illustrator 10 is használhatja. Másfelől az Illustrator 10 szemére vethetnénk, hogy nem készít az egérmutató érintésére megváltozó elemeket (JavaScript rollover akármicsodákat), bár szerintem ez nem szempont, hiszen a valóságban a weboldal kialakításán nem egyedül a grafikus dolgozik, valahol lőtávolon belül általában egy programozó is bolyong, majd ő leírja azt a pár sornyi kódot, ami kell ide. (Már ha kell. JavaScript rollover akármicsodákat ma már nem is szokás alkalmazni. Egyébként az Illustrator 10 animált gifeket sem csinál, de ilyeneket ma már pláne nem szokás alkalmazni, mármint jobb helyeken.) Sokkal fontosabb ennél a szeletelés nemes művészete, ez ismeretes módon abban áll, hogy a webre kerülő művet fölküldése előtt miszlikbe vágjuk, a fecniket egy táblázat megfelelő celláiba helyezzük, így jóval gyorsabban töltődik le, a látogató böngészőjében pedig az egész újra összeáll. Csakhogy szeletelés után már nem lehet babrálni a produktumot, illetve lehet, de akkor az egész hentesmunkát újra kell kezdenünk. Ezt kerülheti ki az Illustrator 10 felhasználó-ja, amennyiben az alkalmazás teljesen automatikus objektum alapú szeletelést produkál a saját legjobb belátása szerint, és ha ezután mégis hozzányúlnánk a művünkhöz, akkor újra szeletel. E ténykedés eredményét az 5. képen láthatjuk, itt egy további érdekesség is akad, jelesül az, hogy az oldal egyik szövegblokkjánál - jobbra lenn - az Illustrator 10 csakis cirill fontot volt hajlandó alkalmazni. Máshol nem, de annál az egynél mindenképp, és erről semmi módon nem sikerült lebeszélnem. Tíz évvel ezelőtt hasonló esetben még csodálkoztam volna, ma már egy ilyen apróság nem tud meglepni. A kép teljességéhez tartozik, hogy mindezt az Illustrator 10 letölthető próbaváltozata mutatta be, viszont miután az előző mondat végére kitettem a pontot, fölkerestem egy Adobe-disztribútort, a Trans-Europe Kft.-t, és elhoztam tőlük az Illustrator 10 CE-változatát. Telepítettem, megnyitottam vele a fönt említett állományt, és nyomát se találtam a szlavofil allűröknek, ezzel szemben ő-t és ű-t láttam az ő meg az ű helyén. Azaz visszamentünk az időben, az Illustrator 10-zel csak olyan kódkiosztású fontokat tudunk ékezethelyesen használni, amelyeknél az ő az ő pozícióján, az ű pedig az ű helyén található. Néhány ilyet a program is telepít, a többit meg ki-ki fölrakja magának, már ha időközben szemétbe nem hajította azokat a betűkészleteket, amelyekre valamikor a rendszerváltást követően sikerült szert tennie. De térjünk vissza inkább a metélkedőhöz, és említsük meg, hogy szeletelni manuálisan is lehet, nemcsak automatikusan, és a szeletek tovább szerkeszthetők a Photoshopban vagy az ImageReadyben, illetve a webszerkesztő (például a GoLive) is megfelelően ismeri fel őket. Az egymást átfedő szeletek rétegként fognak viselkedni, CSS attribútumokat rendelhetünk hozzájuk, például transzparenciát, miáltal olyan oldalelemek, mondjuk, navigációs sávok szerkeszthetők, amelyeket a magyar felhasználó magyar szöveggel lát, a dán pedig dánnal. Más kérdés, hogy esetleg mindkét nyelvi változat a mongol ábécé betűivel jelenik meg, de hát ne lovagoljunk a részleteken. Dinamikusan meghajtott grafikák Végezetül egy szép tulajdonság, amit én ugyan nem fogok kipróbálni, nyájas olvasóm viszont esetleg boldog lesz vele - ez a dinamikus adatmeghajtású grafika, eredetiben dynamic data-driven graphics, ami azt jelenti, hogy adatbázishoz kapcsolt sablonokat hozhatunk létre, majd az új Variables paletta révén a dokumentum bármelyik elemét (rajzot, fotót, szöveget, grafikont) változóvá léptethetjük elő, a programozó pedig VisualBasicben vagy AppleScriptben megírja a kódot, aminek segítségével a változó tartalma valamely ODBC adatforrásból feltöltődik; gondoljunk bannerhirdetésekre, aktuális pénzügyi információkat vagy időjárási térképeket közlő oldalakra és hasonlókra. Összegezve: amit korábban ismételgettem, hogy tudniillik a FreeHand jobb, mint az Illustrator, és a CorelDraw jobb, mint a FreeHand, ma már láthatólag (megint) nem él. Mindamellett a CorelDraw 9 továbbra is kitűnő alkalmazás és pláne remek vétel, kivált, ha figyelembe vesszük, hogy abban a csomagban mi minden egyéb holmi akad, továbbá azt hiszem, megtanulni is egyszerűbb, úgyhogy kezdők számára továbbra is az a természetes választás. (Azért beszélek a CorelDraw 9-ről, mert 10-est még nem láttam.) Aki pedig weboldalakat tervez és Flash-animációkat épít beléjük, az nyilván a FreeHandet veszi meg a Flash mellé, nem is volna logikus, ha másképp döntene. Viszont az Illustrator mellett elkötelezett igényes profik most már nyugodtak lehetnek: legfényesebben mégiscsak az ő szerszámuk ragyog. Váncsa István Nyomtatható verzió   Küldje tovább e-mailben   Hozzászólások